"S kardot verve vas-keresztjéből

Régi sírnak,

Megyek: várnak a táborozók."

/Ady Endre: Várnak a táborozók/

Jó ideje napirenden van már az ellenzéki oldalon a 2014-es választásra vonatkozó esetleges összefogás lehetősége, mely gondolat gyors-tán a vártnál is gyorsabb-felmerülése a kormány durva és (az országra nézve) tragikus működésének tudható be. Napjainkra azonban, mintha egyre közvetlenebb megvilágítást kapna e kérdés, az ember-lásd a hvg.hu értesülését Bajnai millás szerepléséről (http://hvg.hu/itthon/20121008_Bajnai_visszater_Milla_oktober_23)-közelinek érezheti a döntés, az áttörés óráját.

Ebben véleményem szerint két dolog játszik kulcsszerepet. Az egyik a közelmúltban benyújtott választási eljárási törvény, soraiban az előzetes regisztráció deklarálásával, mely teljesen nyilvánvalóan azzal a céllal készült, hogy meggátolja vagy legalábbis megnehezítse a jelenlegi kormányzó erők leváltását. Mai tudásunk szerint az ellenzék egyedüli értelmes reakciója erre az lehet, hogy igyekszik szorosabbra fonni az együttműködés szálait, ebben nem is lenne semmi meglepő. A másik katalizátor október 23. közelgő dátuma. A nemzeti ünnepek átpolitizálása világszerte ismert jelenség és különösen kedvelt a rendszerváltás utáni Magyarországon. A "megemlékezések" során elmondott politikai üzeneteknek, rigmusoknak megnőhet a súlyuk a puszta időpont miatt, mivel sokan akarva-akaratlanul visszavetítik őket a nagy elődökre. (Orbán Viktor 2002-ben a március 15-i megemlékezés során szólította fel híveit a kokárda hosszú távú viselésére, így fordulhatott elő, hogy hű polgári konzervatívok még július végén is trikolorban látogattak le a zamárdi szabadstrandra. Pontosan kilenc évvel később pedig a miniszterelnök talán még tovább ment...)

A 2014-re várható potenciális megállapodásnak-legyen az kis-, nagy-, olajfa koalíció-két megkerülhetetlen szereplője lehet: az MSZP és Bajnai Gordon. Illetve úgy talán pontosabb, hogy csak ők lehetnek a zászlóvivői egy ilyen formációnak. Arra, hogy a szocialisták önállóan választást nyerjenek, az esély igen csekély. Ha Bajnai nem száll be, az ellenzéki összefogás-ha lesz ilyen-élén alighanem az MSZP áll majd, mint annak legfőbb politikai ereje, maga mögött tudva a mérhető népszerűséggel bíró pártokat, az LMP-t, a DK-t és addigra talán a 4K-t. Ha Bajnai beszáll, a felvázolt csoportosulás annyiban módosul, hogy annak zászlóját a volt kormányfő viszi majd. Ez esetben-bár e formula szolgáltatná a legtöbb esélyt a lehető legnagyobb arányú győzelemre-tulajdonképp minden maradna a régiben, az MSZP a kukába dobhatná új, "kisember párti" törekvéseit, hiszen azok nem éppen egyenlőek Bajnai jóval globalizáltabb, a gazdasági fejlődésre nem társadalmilag tekintő, hanem egy sokkal erősebb piacbarát orientációt képviselő gondolkodásmódjával (ami egyébként nem zárja ki, hogy a bérből-fizetésből élők is profitáljanak belőle, hosszabb távon). De-igaz, tán a legkisebb valószínűséggel-elképzelhető egy harmadik út is, melynek során Mesterházy adott esetben megmakacsolja magát, és ragaszkodik a különálláshoz, Bajnai pedig így a maradék erők jelöltje lenne, maga mögött tudva a civileket. Kétségtelen, hogy ez a leosztás legfőképpen a Fidesznek kedvezne, mivel kettéosztaná az ellenzéki szavazatokat, második forduló meg ugye nem lesz, pontosan azért, hogy ilyesmik miatt ne legyenek álmatlan éjszakái a miniszterelnök úrnak.

Ezeket a forgatókönyveket tartom a legvalószínűbbnek 2014-re, amennyiben lesz egyáltalán megállapodás a pártok között, bár annyi pragmatikus gondolkodással mindegyiküknek bírnia kell, hogy biztos kudarcot hozó kamikaze akcióba ne vágjanak bele. Mindezek után azzal szeretnék foglalkozni, mit gondolok a lehetséges választási szövetségekről, stratégiákról, azok pozitívumairól és negatívumairól, méghozzá a kormányváltást elkerülhetetlenül szükségesnek érző, megvalósulásáért aggódó, ugyanakkor teljes mértékben független, külső szemlélőként.

Ezt a részt talán azzal érdemes kezdeni, mi a legfőbb nehézsége egy ilyen nagykoalíciónak (mert akármelyik is jönne létre, az már szinte monumentálisnak minősülne, bizonyos értelemben). Gyurcsány Ferenc Kossuth téri éhségsztrájkja alatt a Népszabadságnak adott interjújában (http://nol.hu/belfold/20120912-_ha_felgyujtanam_magamat__az_sem_erdekelne_a_kormanyt_) a fején találta a szöget, mikor az általa egyébként már többször hangoztatott gondolatot fejtette ki, miszerint egy ilyen mértékű politikai összefogás csak a résztvevők teljes konszenzusa után jöhet létre. Mert 2010-ben Fico ellen is szövetkezett boldog-boldogtalan Szlovákiában, és le is győzték, a feloldhatatlan belső ellentétek miatt viszont a kormány másfél év alatt szét is esett, az exkormányfő pedig erősebben tért vissza, mint valaha. Vagyis, Iveta Radicovaék hibájából okulva, egy Orbán elleni nagykoalíció csak akkor lehet eredményes, ha a résztvevők döntő szakpolitikai és társadalmi kérdésekben egységre jutnak, ugyanazt képviselik. (És akkor még nem is említettük azt a nehézséget, hogy a narancsba burkolt, komplett állami apparátus a Fidesz esetleges távozása után is marad, a leendő kormánynak tehát, főleg egy kisebb arányú választói felhatalmazás esetén, durván meg lenne kötve a keze.) A jelenlegi helyzetet, a potenciálisan szerepet vállaló felek közötti ellentéteket, összeegyeztethetetlenségeket látva, ez nem lesz könnyű. De mindenképpen meg kell próbálni, csak így érhető el a váltás, és csak így érhető el utána egy jobb, igazságosabb, humánusabb kormányzás. (Jó eséllyel fokozódhat tehát szegény Schiffer András szellemi magánya... S nem ironizálok! Komolyan sajnálom!)

/Eugéne Delacroix: A Szabadság vezeti a népet, 1830/

A feltételezett kulcsszereplők közül tekintsünk először Bajnai Gordonra és arra, mi szólhat személye mellett. Elsősorban persze a 2009 és 2010 tavasza között lefolytatott válságkezelő kormányzása, melynek tényszerű, számokban mérhető, materiális eredményeit az utódok sem tudták letagadni. A volt kormányfő kétségtelenül kivezette az országot a válságból-amíg tudta-, növekedési pályára állította a magyar gazdaságot, minek következtében az, a staféta 2010-es átadásakor lényegesen jobb helyzetben volt, mint előtte és utána két évvel. A sikeres válságkezeléstől elválaszthatatlan Bajnai másik fő erénye: a nyugati világ által a személye iránt tanúsított respekt, amire jelenleg is igen nagy szükségünk volna. Árulkodó mozzanat, hogy megbízatása lejártával a parlamenti bársonyszéket a Columbia University katedrájára cserélhette, de miniszterelnökként is tárgyalóképesnek bizonyult, működését Amerika és Nyugat-Európa utólag is megsüvegelte. Fontos erénye lehet továbbá párton kívüli mivolta, melyet sikerrel őrzött meg, és az ehhez társuló szakember-jelleg. Korunk bizonytalan magyar választópolgárai (jelenleg a legnépesebb réteg) számára e nehéz időkben tán üdvösebb lehet az effajta hideg fej, mint a forró, forradalmi hevület, s talán itt az ideje, hogy a gyurcsányi-orbáni szenvedélyt egy csendesebb, visszafogottabb, ugyanakkor meggyőző kommunikáció váltsa fel. Ezeknek a dolgoknak köszönheti Bajnai népszerűségét, mely a pártatlan, civil társadalom részéről jelenleg talán irányában lehet a legnagyobb (erre utal lehetséges felszólalása is a Milla-Szolidaritás-rendezvényen). Mi lehet akkor a negatívum a volt kormányfővel kapcsolatban?

Ugyanaz, ami a pozitívum is, a múltja, annak egy másik aspektusból való körüljárása. Ne felejtsük el, hogy 2009 tavaszán annak a válságnak a kezelésére vállalkozott, aminek magyarországi kibontakozásáért, annak mértékéért, a második Gyurcsány-kormány fejlesztési és gazdasági minisztereként igenis felelős volt! Ugyanígy nem mehetünk el szó nélkül válságkezelő politikájának arculata mellett sem. Mert valóban a fejlődés útjára állt az ország és ezzel párhuzamosan a nemzetközi világ megemelte a kalapját, mely gesztusnak vitathatatlan az anyagi vonzata. No, de milyen áron? Kizárólag az átlag- és kisember véréből-verítékéből. Egy társadalmilag totálisan érzéketlen kormányzás zajlott le, melynek során a közszféra búcsút inthetett 13. havi bérének, a vállalkozói- vagy a bankszektor viszont az ég világon semmit sem érzékelt a nehézségből (és itt nem azt szeretném sugallani, hogy az Orbán-féle durva, bankellenes demagógia volna az üdvözítő). A válság és a gondok gyors orvoslásának szükségessége ellenére, hazánknak alapvető reformok beindulására lett volna szüksége, melyek elmaradtak. És azóta sem tett senki semminemű erőfeszítést a minimálbérre bejelentett, így adót nem fizető, de milliós havi jövedelmeket produkáló, majd annak zömét nem itthon, nem közvetlenül elköltő, vagyis a fogyasztást igazán nem növelő, a gazdaságot felpörgetni képtelen vállalkozók működése ellen. Bajnai kormányzása tisztán nagytőke párti volt és végig a tehetősebbeknek kedvezett, ráadásul papíron szocialista felhatalmazással! És ez az identitászavar nem pusztán az MSZP sara volt, igaz, elsősorban az övék, de Bajnaié is. Aki nyugodtan mondhatta volna, hogy köszönöm nem, van egy elképzelésem az irányításról, de az nem egyeztethető össze a 21. századi értelemben vett szociáldemokratizmus/szociálliberalizmus ideáival. Ezt nem tette meg, helyette a rendszerváltás utáni magyar politika egyik legkomikusabb jeleneteként kiállt a párt-őt hivatalosan miniszterelnök jelöltté választó-kongresszusán, és kollégáival "elénekelte" az Internacionálét. "Föl, föl, te éhes proletár!", miközben Cipruson már jó ideje biztonságban nyugodott a vagyon egy része, és ezzel elérkeztünk még egy, Bajnai renoméját méltán romboló adalékhoz: véleményem szerint egy magas állami beosztásban lévő személy ne offshore-ozzon (akkor se, ha a törvény egyébként nem gördít elé akadályt)! Se miniszter, se jegybank elnök, se senki!

Pozitív érdemei alapján Bajnai Gordon méltán lehetne a 2014-es összefogás vezetője. Negatívumaival pedig már úgysem tud mit kezdeni. Maximum elismerheti azokat, és megígérheti a jövőben a jobb, igazságosabb Magyarországért való munkálkodását. A miniszterelnöki székbe ülve pedig betarthatja mindezt. Bajnai Gordon maga mögött hagyhatja múltja sötét foltjait, sőt, ezt kell tennie! Kérdés: potenciális szavazói mennyire lesznek fogékonyak, befogadóképesek ez iránt?

S ezen a ponton térnék rá az MSZP esélyeinek boncolgatására, mert itt is ugyanez a fő probléma. A pártnak nem olyan régen kiszivárgott titkos jövőbeni stratégiája, mely komoly váltást ígér az előző évekhez képest (http://index.hu/belfold/2012/09/18/az_mszp_a_horn_gyula-i_kisemberrel_nyerne_2014-ben/). Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy a "Horn Gyula-i kisemberhez", mint célközönséghez való visszatérés óriási probléma, demagógia, olcsó szavazatvásárlás és néphülyítés illetve valamilyen fajta őskommunista beidegződés lenne. A probléma éppen a pártnak a kormányzásban töltött 2004 és 2010 közé eső időszakával volt. A Gyurcsány-, Bajnai-féle politika volt az eltávolodás a normális szocialista értékrendtől. A mindenkori Magyar SZOCIALISTA Pártnak igenis a szegényebbek felé kell nyitnia! A baj tehát jelenleg nem az identitás, hanem a személyi kérdések, a hitelességi faktor. Mert az új hullám képviseletében kevés a Bárádny-Molnár-Harangozó-féle triumvirátus. Nem három normális, értelmes, józan, kipróbálatlan politikust kellett volna beújítani, hanem egy egész választmányra valót! Ráadásul a hajó kapitányaként (tényleg ragályos a hülyeség...) Mesterházy Attila áll a fedélzeten, aki oroszlánrészt vállalt a múlt antiszocialista ámokfutásában. Miért higgyem el neki, hogy most aztán minden másképp lesz? Hát Buránynak, Simonnak, Lamperthnek, Szanyinak...? Rájuk is ugyanaz a megállapítás lehet igaz, mint Bajnaira: talán elhihetjük nekik, hogy ami volt, elmúlt, és tudnak váltani, újítani (bár Bajnai esetében kicsit más a helyzet, hisz kézzel fogható eredményeket is fel tud mutatni, az MSZP-vel szemben).

Márpedig ez lesz a 2014-es választás legfőbb feladata, nehézsége a szavazópolgár részéről: különbséget tenni rossz és rossz között. Velem született beidegződéstől vezérelve vallom, hogy nem lehet. De bizonyos esetekben mégis kell. A két rosszat különböző helyzetekben, különböző körülmények között, különböző motivációktól vezérelve csinálták (ill. csinálják ma is). Az egyik élmény frissebb, mindennap megtapasztaljuk. Gyakorlatilag mindkét fél be nem tartott ígéretekkel nyert választást (a Fidesznek azt a kevés, rébuszos dolgot sem sikerült, amit elpuffantott a levegőbe). Mindkét fél irányítása alatt vergődött, vergődik a gazdaság (leszámítva az egy év válságkezelő kormányzást), Orbán kirohanásai és a szélsőségesebb szavazatok megszerzését célzó, ősi táborát összetartani igyekvő kommunikációja miatt ez brutális presztízsveszteséggel is együtt jár. Jellegét tekintve van különbség rendőrattak és magánnyugdíj pénztári einstand között, elméletileg viszont nincs sok. Utóbbihoz pedig még hozzávehetjük a demokratikus felépítés elleni támadást, a fékek-ellensúlyok rendszerének kiiktatását, a tudatos kultúrarombolást, hogy példátlan módon egy ország megszakított hazánkkal mindennemű kapcsolatot, és még sok minden mást.

Ezzel együtt rossz rendszerek között átfogóan különbséget tenni minimum problémás. Talán lehet. Talán kell is. De nehéz...