Francesco Petrarca (1304-1374) lírai munkásságának csúcsteljesítményeként az 1470-ben kiadott Daloskönyvet említhetjük, melynek műveiben a poéta arról értekezik, hogy hogyan küzd benne az aszkézis vágya a világi dolgok csábításaival. Lényegében ez az ellentét a fő témája az 1336. április 26-án, Dionigi di Borgo San Sepolchróhoz írt levelének is. Bár a szöveg nagyon részletes leírásokat tartalmaz bizonyos külső jelenségekről (pl. a hegy, az útvonalak jellemzése), emellett különböző filozófiai témák is helyet kapnak benne (antik örökség, az időről való elmélkedés, az öreg pásztor kapcsán a generációk közötti különbség és az egyszerűbb ember viszonyulása a tájhoz), ezek mégis mind alárendeltek a fő mondanivalónak, azt készítik elő: lehet-e az emberi lélek Istenhez való felemelkedését a hegyre történő feljutáshoz hasonlítani, ezáltal a tájat szakralizálni? A gondolatot az út végére Petrarca elveti, de a jelenség mindenképpen egy hasonló ellentétként definiálható elméjében. A szöveg pedig Ritter számára is ezen jelentősége miatt válik relevánssá: a természet, a táj képes-e vajon az ember lelkét kiemelkedő magasságokba juttatni?
Jacob Burckhardt szerint Petrarca azzal, hogy a kutatástól eltérő szándékkal, pusztán a természet miatt közelített a hegyhez, az olaszok között forradalmár volt. Ez az útmutató jelleg igazolja, hogy személyében a humanizmus egyik megalapítójáról beszélhetünk, s a reneszánsz gondolkodáshoz illeszkedik a hegyre és az Istenhez való feljutás közti analógia is. Ebből a gondolatából "rántja ki" Szent Ágoston egy jellegzetesen középkorias elképzeléssel, miszerint minden földi hívságnál többet kell, hogy jelentsen az embernek saját maga, mivel Isten teremtménye. Petrarca gondolatában a humanista felfogás jelentkezik, csakúgy, mint a reneszánsz műalkotások esetében, melyek a középkoriakkal ellentétben már nem közvetlenül ábrázolják az isteni igazságokat (gondoljunk csak Panofsky elméletére a rejtett szimbólumokról), de megmaradnak a vallásos kontextusban. Ágoston nyomán a szerző elveti, hogy a természet szakrális tiszteletével a lélek eljuthatna Istenhez, gondolkodása középpontjában mégis az ember marad meg ("...a pogány filozófusoktól is megtanulhattam volna, hogy inkább az emberi lelket kell csodálni..."), így pedig elmélete tipikus humanista felfogást tükröz. A földi lét legfontosabb szereplője az ember, mert Isten teremtménye, ám Hozzá nem emelkedhet fel csupán a külsőségek preferálásával. Tehát Petrarca kora szemmel láthatólag áttörést hozott, de nem a táj lényegi megítélésében. Annak szakralizálására még nem kerülhetett sor oly módon, mint később a romantikában, például Caspar David Friedrich munkásságában.
Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1817-18, Kunsthalle, Hamburg)
A levélnek a vége felé derül ki a célja. Elsőre úgy tűnhet, mintha felhívásról lenne szó, az írója figyelmeztetni akarná a címzettet, közölni vele tapasztalatait, melyekre Ágoston által rájött, hogy ne a földi hívságok, külsőségek, hanem a lélek felé forduljon, vagyis ne kövesse el az ő hibáját. Azonban annak fényében, hogy Dionigi Petrarca gyóntatója volt, a levél célja is átértékelődik. Vezeklésről van szó, mert helytelenül szemlélte a természetet. Ahogyan félrevonul a szálláson megírni a levelet ("...én a ház egyik félreeső zugába vonultam vissza egészen egyedül..."), az is a gyónás aktusára emlékeztet, magánya miatt. Az pedig még szemléletesebbé teszi vezeklését, hogy közben társai vacsorát készítenek, vagyis egy világi dologgal törődnek, míg Petrarca, hibájából tanulva, saját lelkébe mélyed.
