Szöllősi György, a magyar futball rendkívüli és meghatalmazott nagykövete válogatottunk csütörtöki, Luxemburgtól elszenvedett 2-1-es veresége apropóján fogott a nemzeti tizenegy szempontjából az átlagosnál is sikertelenebbül zárt 2017-es év kudarcának a magyarázatába, Fájdalmas című cikkében (http://www.nemzetisport.hu/magyar_valogatott/fajdalmas-szollosi-gyorgy-publicisztikaja-2602461?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201711).
E sorok – amúgy a futballt szerető, iránta érdeklődő, azt régebben több, újabban kevesebb figyelemmel kísérő – írója rögtön egy vallomással tartozik: a Luxemburg–Magyarország barátságos mérkőzés eredményéről, pontosabban szólva annak megtörténtéről másnap reggel értesült a Nemzeti Sport online felületét böngészve. Ez a szóra alig érdemes körülmény két tényező tisztázása végett kerül említésre:
1.) Noha, tény és való, a legutóbbihoz hasonló kudarcok, melyek száma korántsem csekély, bizonyos körökben jelentősen felkorbácsolják az indulatokat, Szöllősivel ellentétben úgy érzem, a magyar labdarúgás jelen állapotát sokkal inkább állandósult érdektelenség, mély apátia jellemzi, mintsem düh és harag érzése. Indirekt módon, a szélesebb népréteg részéről legalábbis.
2.) E tekintetben magamat is a szélesebb néprétegnek a posztmodern magyar futball kevéske kisebb-nagyobb eredménye, illetve többnyire makacs eredménytelensége iránt érdektelenséget tanúsítók körébe sorolom. Nem vonultam spontán módon az utcára a tavaly nyári, rendkívül szépen sikerült és különleges EB szereplés idején, ahogy az Andorra vagy Luxemburg elleni vereséget követően sem éreztem, érzem magam indulatosnak. Egyáltalán nem. Így nem is vagyok tárgya vagy címzettje a szóban forgó írásnak.
De valójában nem is a foci az érdekes ebben az egészben. Sokkal inkább a kormányzati politika sajtó- és kommunikációtechnikai mechanizmusa, amelynek lényege, hogy a teljes mértékben átpolitizált nyilvánosság, a közélet valamennyi szegmensében ott üljön legalább egy, kellő hatalommal és eszközökkel rendelkező familiáris, aki a kormány számára kellemetlen kérdések aggasztóvá válásakor kellő ütemérzékkel reagál, latba vetve minden létező befolyását.
Ennek a politikai kommunikációs technikának a sajtóban megjelenő, szubjektívnek álcázott produktumai – nem újdonság – vállalt szélsőségekkel, fatális kijelentésekkel vannak tele. Egyszer az adópolitika, másszor a menekültkérdés, harmadszor – vagy sokadszor – egy barátságos futballmeccs apropóján. Ragadjunk ki jelen szövegből egy tetszőleges példát: Szerző szerint a „világ kedvenc sportja” a labdarúgás. Melyik világ kedvenc sportja, Szöllősi Úr? Azé, amelynek legnézettebb sporteseménye minden évben a Super Bowl? Továbbmegyek: amennyiben Magyarországnak a futballt, vagyis a világ kedvenc sportját „végre a helyén kezelő” kormánya van, úgy példának okáért Norvégia sosem rendelkezett hasonlóval (avagy – alkotmányos monarchia lévén – ehhez hasonlóval királyi minőségben)? Pusztán, mert a labdarúgás kiemelt állami támogatása helyett fontosabb számára, hogy világverő kézilabda válogatottakat hozzon össze? De megtudhattuk azt is, hogy a rendszerváltás teljes összeomlást hozott a sportban. (Ízlelgessük: teljes összeomlást.) Ez a kellő megalapozottságú, egzakt megállapítás nyilván a ’88-as szöuli és a ’92-es barcelonai eredmények összevetéséhez hasonló kutatásokból jött ki. Az egyelőre kérdés, hogy például Egerszegi Krisztina pályafutása hogyan helyezhető el ebben a rendszerben. Az már korántsem, hogy – amint Szöllősi kifejti – nem is kontinensek, egyenesen univerzumok tátongnak Király Gábor, Dzsudzsák Balázs és Juhász Roland, valamint Bogdán Ádám, Lovrencsics Gergő és Nagy Ádám teljesítménye, játékosi minősége, futballista mivolta között. Hisz előbbiek a rendszerváltás előtt, utóbbiak azt követően sajátították el az alapokat.
Mindez egy egészen szűk keresztmetszete a kormányzati újságírás és véleményformálás egyetlen szegmensének. Az alapok mindenütt ugyanazok: sarkítás, ködösítés, a tények helyett valótlan állítások felvonultatása. A lényeg és a felelősségvállalás helyett sosem volt összefüggések felvázolása.
A luxemburgi vereségről és a válogatott sikertelen évéről például Gyurcsány Ferenc és az MSZP-SZDSZ kormányok tehetnek. Hiszen „Voltak évek, amikor százával szűntek meg évente az egyesületek, futballpályák, amikor szélnek eresztették a Bozsik-program több száz edzőjét, és több tízezer gyermekét, amikor gyakorlatilag eltűnt az iskolákból a testnevelés, amikor egyetlen nemzetközi meccs lejátszására alkalmas stadionunk sem volt, az elkezdett felújításokat is leállították…”
Bezzeg 2010 óta. Épült sok szép stadion, és épülnek továbbiak. A Vasasé például, amely a legutóbbi fordulóban 1200 néző előtt „fogadta” az Újpestet. Ennyi ember volt kíváncsi élőben a főváros két nagy múltú csapatára, úgy, hogy mindketten otthon játszottak. És az 1200 még nem is egy kirívóan alacsony szám. A Puskás Akadémia például… ez érdekes, az nso.hu-n épp azt az adatot felejtették el feltölteni, hogy a Felcsút legutóbbi hazai meccsén hány néző volt jelen (http://onlive.nemzetisport.hu/live/nb1/20171028/PuskasAkademiaFC-VasasSC - letöltés ideje: 2017. november 12.). De vissza Szöllősi cikkéhez. Azt a megállapítást sajnos nem tudom értelmezni, hogy a szóban forgó periódusban „egyetlen nemzetközi meccs lejátszására alkalmas stadionunk sem volt”, hiszen selejtezőket nyilván játszottunk. Hogy EB, VB, BL stb. csoportmeccset egy magyar stadionban sem lehetett volna akkor megrendezni, az már más kérdés. A lényeg, hogy most már lehet! Csak éppen úgy fest, ezek zömének egy darabig sajnos nem lesz aktualitása. Ami persze teljesen érthető. Előbb el kell jönnie egy teljesen új, tiszta, aranylábú generációnak. E generáció fejlődésének alapjait pedig bizonyára a testnevelés órák számának növelése szolgáltatja majd, melyek során gyerekek – tornaterem hiányában – 45 perceket lépcsőzhetnek kitartóan a folyosón. (A gombhoz varrjuk a kabátot?)
Ugyanezekben az években történt – erről aztán kiváltképp a ballib kormányok tehetnek (!) –, hogy „a bajnoki címet elbukó csapat játékosait a pályán verték meg a nézők”, míg napjainkban „a rasszizmus, a verbális és fizikai erőszak” száműzése zajlik a sportból. Teljesen igaz. A nyugatinál „Utálunk szar Románia!”, míg a Lisszabonban „Cristiano is homosexual!” rigmusokat skandáló magyar ultrák egyértelműen Soros György megvásárolt emberei voltak. Az Izrael elleni barátságos meccs (2012. június 15.) során a vendégek himnuszát kifütyülők, hátat fordítók, bekiabálók meg… valaki máséi. Talán Simicska Lajoséi, aki minden bizonnyal már akkor, az ország 3. leggazdagabb embereként is a kormány megdöntését célzó tervét szövögette. (Kérdés: a miniszterelnök vajon miért kacsintott össze cinkosul az inkriminált ultrákkal a FIFA büntetését kommentálandó, amely az MLSZ szerint is igazságtalan volt? Nem vitatható, hogy ennek is megvan a logikus magyarázata a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Futball-alrendszerében.) A hazai bajnokikon egyébként minden a lehető legnagyobb rendben van – ld. 15. forduló: Ferencváros–Debrecen, 2017. november 4. –, az erőszak, a kormánynak hála, megállíthatatlanul szorul vissza.
Amellett se menjünk el szó nélkül, hogy annak idején a Gyurcsány által kézi-vezérelt „közszolgálati televízió illetékesei cinikusan kijelentették, hogy a válogatott mérkőzéseit nincs értelme közvetíteni, mert nem kifizetődő”. Igaz, e tekintetben mutatkoznia kell kontinuitásnak, mással ugyanis nem tudnám, és pláne nem merném magyarázni, hogyan fordulhatott elő, hogy tegnap este 6 órától az M4 Sport elfelejtette leadni a magyar női kosárlabda válogatott Litvánia elleni EB selejtező mérkőzését, melynek során a régi-új szövetségi kapitány, Székely Norbert (egy parallel "edzős" hír a labdarúgás világából: László Csaba – nem tudom, képesítését a rendszerváltás előtt vagy utána szerző – debütálása felemásra sikeredett a Dundee United kispadján; a csapat kiesett a skót kupából) együttese nagyszerű meccset produkálva, idegenben győzte le ellenfelét. Avagy egyszerűen arról van szó, hogy a kosárlabda nem tartozik Magyarország „kedvenc sportjai” közé? Igaz is. Végső soron üdítőbb dolog egy az Andorra–Magyarországhoz hasonló sporteseményt látni, a végén a nemzet sírdogáló bal lábával, a nemzeti tizenegy társait hibáztató csapatkapitányával… De miket is beszélek. A – nem létező – indulatokat a megfelelő személyen kell levezetni, és „nem a rossz hír hozójában, a futni, beadni, becsúszni képtelen játékosban” kell keresni a legfőbb felelőst. (Hogy 2014-ben Brazíliában nem Angela Merkel, hanem Philipp Lahm emelte a magasba a Jules Rimet-t, egyszerű logisztikai baki volt a szervezők részéről.)
Már-már könnyfakasztó része Szöllősi írásának, amelyből kiderül, az MSZP-SZDSZ kormányok idején az MLSZ annyira szegény volt, hogy „a válogatott játékosok maguk mosták a hiányos szerelést”. (Nyilván a mosóporon kellett megspórolni Lothar Matthäus, majd Erwin Koeman szerződtetésének árát.) E ponton eszembe ötlik egy régi emlék: mikor még az RTL Klub közvetítette a magyar bajnokságot, a mérkőzések előtt riportokat sugároztak, melyekben egy-egy játékos otthonát, családját, hobbiját stb. mutatták be. (Asszem mindenféleképpen az ominózus portói Lipcsei-portréhoz hasonlóak voltak ezek.) Most pedig magam elé képzelem az akkori XY-t, autójából kiszállva, házába beballagva, amint nekiül kimosni válogatott mezét, hogy legyen miben játszania pár nap múlva Málta ellen.
Ne is húzzuk tovább a dolgot. Mondjuk ki őszintén: a magyar válogatott jelen pillanatban azért tart ott, ahol, mert „tagjai azokban az években voltak gyerekek, amikor kis híján megszűnt a futball, a sport Magyarországon”. (Ehhez két megjegyzés: 1.) Pár sorral följebb Szöllősi a magyar futball akkori kálváriájának jeleként írja le, hogy a gyerekek más sport mellett tették le a voksukat. 2.) A magyar sport akkori megszűnését vö. vízilabda válogatottaink sikereivel, a jégkorong semmiből történő felemelkedésével, úszóink stb. eredményeivel.)
„Ma azon élcelődni, hogy amit hatvan év alatt sikerült lerombolni, azt nem lehet hat-hét év alatt újjáépíteni, nos, elég olcsó és felettébb igazságtalan szórakozás.” – ne is élcelődjünk tovább. Eddig is csak azért tettük, hogy maga a kiemelt cikk által képviselt politikai műfaj lényege érzékelhetővé váljon.
Szöllősi Úr, teljesen igaza van. Ilyesmin élcelődni olcsó és igazságtalan szórakozás. Nem is élcelődünk. Nem vagyunk dühösek, higgye el, kérem. Ehelyett elég sokan vagyunk, akiket ez az egész a legkevésbé sem érdekel. Véleményünk szerint a dolgokon egy jottányit sem változtatna, ha a magyar bajnokságot a következő idényben például nem írnák ki. Boldogan elnéznénk az ágfalvi Szasza szabadrúgás-bombáit, és – Pintér interjúival ellentétben – makulátlan jókedvvel szórakoznánk az így kapott élményen.
/Francisco José de Goya y Lucientes: Ugyanaz, 1810-15/ 
