Mint az ismeretes, a tegnapi nap folyamán, zömében fiatalokból álló tüntetők egy csoportja blokád alá vette a Fidesz Lendvay utcai székházának udvarát. Akciójuk célja a gránitszilárdságú orbáni alaptörvény negyedik módosításában foglaltakkal szembeni ellenérzésük kinyilvánítása volt. Az érintett, sértett fél mindezt persze nem hagyhatta szó nélkül: a párt kommunikációs grémiuma a helyszínre érve-kétségtelenül a megállapodás reményében-süteménnyel kínálta (vagyis tovább provokálta) az egybegyűlt tömeget. Hogy aztán Selmeczi Gabriella ma már olyan nyilatkozatot tegyen, miszerint "Félelmetes volt a hangulat és képtelenség volt a tüntetőkkel egyeztetni. Megpróbáltak minket összenyomni, akkor törték be az üvegajtót."
Hogy mik vannak? Szegény szóvivő asszony! Őrület, mi megrázkódtatást kénytelen kiállni manapság az alkotmánnyal ártalmatlanul játszadozó, a demokráciát mosolyogva leépítő, a jogállamisággal békésen visszaélő magyar politikus... És még csak egyeztetni sem lehetett...
Amúgy meg, honnan ez a hirtelen jött, fene nagy kompromisszum keresési láz? Véletlenül nem abból kerekedett az egész galiba, hogy a Fidesz kormányon gyakorlatilag 2010 óta egyetlen alkalommal, így most sem akart egyeztetni senkivel? (A teljességgel haszontalan, viszont 800 millió forintot felemésztő nemzeti konzultációkat inkább nem említve.) Érdekes, ebben az esetben, a székház udvarán tárgyalni szerettek volna, mikor a probléma gyökere éppen az, hogy a törvényalkotáskor a köztársasági elnöki normakontrollra és az AB szakvéleményére egyetlen lehetséges reakciót ismernek: akaratuk erővel történő érvényesítését. Akárhogy is keresem, e gesztusban sem vélem sok helyütt felfedezni az egyeztetésre, a békés megállapodásra való törekvésnek még csak a csíráját sem. A joggal való súlyos visszaélést annál inkább.
/Honoré Daumier: Felkelés, 1860/
Ha ily módon közelítünk a problémához, felmerülhet a kérdés, tulajdonképpen mi a különbség a kerítésen átmászó, magát a földhöz szegező, kócos, huszonéves tüntető magatartása és-a távolabbi múltban egyébként a Liberális Internacionálé alelnöki posztját bíró barikádharcos, a közelebbiben pedig a Gyurcsány-kormánnyal szemben polgári engedetlenségre biztató, a Kossuth téren kordont bontó-Orbán Viktor törvényhozói eljárásmódja között? Az ég egy adta világon semmi. Képletesen fogalmazva mindketten megfeszített testtartással, mereven, makacsul néznek maguk elé, a külvilágot teljes mértékben ignorálva. Vagyis mindketten totálisan kompromisszumképtelenek. Selmeczi szerint a tüntetőkkel nem lehetett egyeztetni. Mutasson egy esetet, amikor Orbánnal lehetett. Mikor fordult elő, hogy a miniszterelnök érdemben megfontolta volna a Velencei Bizottság, Barroso, Hillary Clinton, Sólyom László-hogy az ellenzéket már ne is említsem-szavát? Nem túl gyakran. Ezek szerint tehát a két fél ugyanolyan mértékben süket a másikra vagy másokra. De ne felejtsük el, hogy az egyikük viselkedése reakció valamire.
S e kialakult helyzetben a Fidesz szóvivője ott retteg a rebellis elemek gyűrűjében. Őszintén szólva nem csodálom. Még relatíve a kormányzásuk elején, 2011. januárjában Tamás Gáspár Miklós hívta fel a figyelmet Juszt László Magánbeszélgetések című műsorában arra, hogy idővel újra felütik majd a fejüket a-hazánkban szinte elfeledett-szélsőséges baloldali tüntetések. S lám, felütötték. Igaz, nem a klasszikus, piros cipőfűzős-acélbetétes, punk megmozdulás, hanem egy olyan radikális performansz keretében, amit az elmúlt években, évtizedben csak jobbról láthattunk, tapasztalhattunk.
Ezen azonban ne csodálkozzunk! A szóban forgó tüntetés nem több, mint a második Orbán-kormány működésének "dicsőséges", egyáltalában nem örömteli, ugyanakkor sajnos teljesen logikus és indokolt produktuma. Selmeczi Gabriellának szíve joga tartani a hasonló helyzetektől, viszont illenék tisztában lennie annak okával. Ezt érte el Orbán Viktor így március közelgő idusán, ezt a szélsőséges reakciót, ami az egyetlen lehetséges kormánya törvényalkotó és -módosító stratégiájára.
Sic semper tyrannnis.
