Elmereng az ember, így 2013. augusztus 28-án. Pontosan ma fél évszázada ugyanis egy amerikai baptista tiszteletes, bizonyos Martin Luther King Jr. az ún. "Washingtoni Menetelés" során elmondott Van egy álmom című beszédével kellőképpen kibillentette veszélyes egyensúlyi helyzetéből a tengerentúli világot. Szónoklata méltán vált a jogi-, a faji- és mindennemű egyenlőtlenségek elleni harc egyik emblémájává, továbbá az sem véletlen, hogy 1964-ben az addigi legfiatalabb személyként nyerte el a Nobel-békedíjat.
Ötven év nem is olyan egetrengetően nagy távlat. Főként, ha számba vesszük, hogy hazánk 20-21. századi történelmének legutóbbi igazi sarokköve a rendszerváltással immáron majd' negyedszázada (egy "fél félévszázada") zajlott le, e fordulópontnak pedig-jóllehet, eltérő aspektusból-elvileg ugyancsak egyik része volt a megkülönböztetés, az elnyomás elleni harc. S ma mégis úgy tűnik, vajmi keveset értünk el e téren, Martin Luther King óhajai pedig mégoly aktuálisak.
"Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: <<Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak: minden ember egyenlőnek lett teremtve.>>"-mondta egykor a tiszteletes a Lincoln-emlékműnél.
Már a kiindulási helyzet is alapvetően eltérő, hisz Martin Luther King deklaráltan nemzetben gondolkodik, míg a hazánkban jelenleg regnáló politikai erő 2002-es választási veresége óta vállaltan nem. Annak ellenére sem, hogy-egyébként helyesen-biztosította az állampolgárságot határon túli honfitársainknak; mert az ilyen lépéseket meg kellene, hogy előzze a belső koherencia megteremtésére irányuló törekvés, ami esetünkben abszolúte hiányzik. Nem attól leszünk egységes nemzet, hogy augusztus 20-án megsütik nekünk a nemzet kenyerét: ez a gesztus az őszinte, mélyről jövő egység nélkül pusztán a megannyi olcsó, giccses kirakatcikk egyike marad, melyekre a NER látszatmagyarsága épül. Lássuk be, a nemzeti ügyek kormánya nem tett többet, mint felépített egy piros-fehér-zöld légvárat, melyet az első szél szanaszét fúj, és amelyről, nem mellesleg, prominensei döntik el, ki válhat a részévé és ki nem.
Ambrogio Lorenzetti: A Rossz kormányzás allegóriája (1338-40)
Igazi nemzet márpedig nem az ehhez hasonló hitványságoktól leszünk. Igazi nemzet akkor lehetnénk, ha végre egyszer ebben a rohadt életben, legalább egy másodpercre a tolerancia és az empátia érvényesülhetne hazánkban, minden téren. Ha képesek lennénk tekintet nélkül, előítéletektől mentesen odafordulni bárki felé. Ha végre nem hangozhatnának el büntetlenül olyan mondatok, hogy "Akinek nincs semmije, az annyit is ér."
Bizony, kedves konzervatív barátaim, ez nem valamilyen liberális okoskodás, hanem az egyetlen és igazi NEMZET megkonstruálásához vezető kizárólagos út, mivel annak a Martin Luther King által is propagált-az amerikai hitvallásban szereplő-tézisen kell nyugodnia, miszerint "minden ember egyenlőnek lett teremtve". A cigány is, mely felebarátunk népcsoportjának jelentős része, Bayer Zsolt szerint "...nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen.", és nem folytatom. A zsidó is, aki kénytelen végigasszisztálni a Kubatov-Kocsis-csapat stadion-nácijainak folyamatos (legutóbb Csatáry László nevének felemlegetésén keresztüli) verbális embertelenségeit-míg az MLSZ jószerivel nem kezeli a problémát sehogy sem-, a Magyarország-Izrael barátságos mérkőzés rendzavarását követően pedig azt, ahogyan miniszterelnökünk a FIFA döntését követően kvázi cinkosan összekacsint az előbb említett elemekkel. A homoszexuális is, aki ma Magyarországon az őt ért (fizikai) atrocitás után még a rendőrség inzultálását is el kell viselje. Illetve-a teljesség igénye nélkül-az az ember is, aki ilyen vagy olyan okból kifolyólag az utcára kényszerült, hogy ott-a második Orbán-kormány totálisan antihumánus törvényalkotó metodikájából kifolyólag-jogellenes lehessen életvitelszerűen tartózkodnia. (A padokra a puszta rosszindulatból, ordenáré módon felszereltetett közbülső karfák "logikáját" inkább hagyjuk is.)
Bizony-bizony, a gránitszilárdságú alaptörvény ominózus, negyedik módosítása, mely a sokadik szögként éktelenkedik a magyar jogállamiság koporsójában. Martin Luther King anno ekképp fogalmazott: "Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni."
A szabadság és a jog oázisává. Avagy másképpen szólva: "Ha majd a jognak asztalánál/Mind egyaránt foglal helyet". A jelenlegi kormányzás jogalkotó technikájának köszönhetően, ha valami ma távoli ábránd, akkor a felvázolt állapotok mindegyike az. A negyedik alkotmánymódosítás-többek közt a Velencei Bizottság és az ENSZ Emberi Jogok Főbiztossága szerint-alapvető és komoly visszalépés volt az emberi jogok védelmének tekintetében. A bírák függetlensége nem szavatolható többé, annak eredményeképp, hogy az Országos Bírói Hivatal politikai kinevezésű elnöke rendkívül-vagy inkább túlzottan-erős jogköröket kapott a kezébe, megkérdőjelezhető irányú lojalitással. Minek következtében eleve kétségessé válik a három hatalmi ág, már Arisztotelésznél és Cicerónál is elengedhetetlennek aposztrofált, a demokratikus hatalomgyakorlás és berendezkedés szempontjából kulcsfontosságúnak minősülő elválasztása.
Ambrogio Lorenzetti: A Jó kormányzás allegóriája (1338-40)
A társadalom és a közélet szinte minden területén felmerülő, jogi és morális természetű egyenlőtlenségek egyenes következménye az értékorientáltság devalválódása, majd végső megszűnése. Ez a folyamat hazánkban igencsak előrehaladott állapotban van, tetten érhető a közszolgálat terén, az iskolákban, a kulturális szférában, az Új Színház, a Nemzeti Színház, a Ludwig Múzeum igazgatóváltásaiban, az MMA felemelkedésében és még oly sok helyütt. Az ilyen szisztémák katalizátora a felsőbb körök érdekösszefonódása, a pozícióharc, melyek természetüknél fogva immorálisak és az egyenlőséget mellőzőek. Ha pedig Martin Luther King hőn áhított vágya volt, hogy akárkik is a "testvériség asztala mellé" ülhessenek le egymás társaságában, az sajnálatos módon Magyarországon bizonyosan nem fog megvalósulni egy darabig. Ahol a testvériség, a társadalmi egyenlőség, pontosabban egyenlőtlenség legfőbb manifesztuma, hogy trafikot nem az kap, aki a legjobb pályázatot nyújtotta be az adott kiíráskor, hanem az, aki politikailag hasznos.
A legszomorúbb tehát, hogy a Martin Luther King-i idill, mely az elmúlt ötven évben oly sokak számára irányadó volt, és amelyet oly sokan megvalósítottak, nekünk puszta utópia. Igen, nem tartunk sokkal előrébb, mint az Egyesült Államok 1963 táján. Csak az amerikaiak képesek voltak túllépni önmagukon, míg nekünk az említett mondatok sajnos a mai napig aktuálisak, tán aktuálisabbak, mint valaha. Így hát-King-re hivatkozva-ideírom, mit szeretnék, mit várok leginkább a jövőtől (legyen az akármilyen távoli is):
"Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket."
Jellemük alapján.
