Mákos kalács

Talán nem olyan furcsa, de az MSZP még mindig tud meglepetést okozni. Csütörtök este Kovács László volt Kálmán Olga vendége az Egyenes Beszédben. A társalgás során az alelnök úr két (számomra) rendkívül mulatságos, egyben megdöbbentő és vérlázító gondolatát is megosztotta velünk.

Az első egy meglehetősen érdekes eszmefutattásból bontakozott ki, mely szerint Orbán Viktorral az a legnagyobb probléma, hogy amikor a futballpályáról átnyergelt a politikába, akkor hozta magával a sportolói mentalitást is, ez az állandó győzni akarás pedig egy ország vezetőjeként veszélyes és káros magatartás. Mert jó eredményeket itt kizárólag a kompromisszumok által lehet elérni. Kompromisszum. Állandó kompromisszum. Innen már csak egy lépés az, hogy "Merjünk kicsik lenni!", ugye? És ezzel még véletlenül sem azt kívánnám sugallani, hogy a politikában ne lenne szükség bizonyos helyzetekben a megalkuvásra, ha mindkét fél számára hosszú távon az hozna fejlődést. De ez a párt nyolc éves kormányzása során ezt a módszert olyan mértékben fejlesztette tökélyre, hogy annak a magyar társadalom egy jelentős része nagyon komolyan megitta a levét. A "Merjünk kicsik lenni!" politikájának ugyanis egyértelmű hozadéka volt, hogy feltétel nélkül szolgáljuk ki a nyugatot, a nálunk erősebbeket. Ez volt a vezérelv. Mikor bajba kerültünk -a pocsék kormányzás, a zsebre tett pénzek tömkelege miatt-, akkor meg elverték a port a bérből és fizetésből élőkön, kizárólag rajtuk! S tette ezt egy SZOCIALISTA kormány. Mert persze csak onnan lehet elvenni, ahol deklaráltan van valami. A vállakozói szféra nem járulhat hozzá a közös teherviseléshez, a minimálbérre bejelentettek jövedelméből nem lehet leírni semmit. Az IMF és az Unió természetesen azonnal, készséggel segített rajtunk. Ez pedig, persze, egyáltalán nem volt összefüggésben azzal, hogy Európában csak hazánkban zárták a bankok (javarészt külföldi érdekeltségűek) nyereséggel a gazdasági válság kirobbanásának évét, és az azt követőt. Sebaj, ha úgy, tetszik kompromisszumot kötöttünk itt is, csak hát milyen áron...

No, de ne kanyarodjukn el annyira, térjünk vissza az ATV-hez! Kovács úr általam második csodásnak vélt gondolata -és ezt nem először fejtette ki- az volt, hogy igazán elmarasztalandó a választók naivitása, melyre alapozva a FIDESZ el tudta velük hitetni, hogy az ország romokban van. Tehát pártjának ilyen mértékű, történelmi veresége leginkább a rossz kommunikáción múlott. Abban teljesen igaza van, hogy Orbánék -saját hasznukra- túlzottan meglovagolták ezt a kérdést. Az ország valóban nem volt romokban, nem omlott össze, mert akárhogy is, de fizetőképes maradt az állam, működött a közigazgatás, a hivatalok, óvodák-iskolák, nem dőlt be a közösségi közlekedés, a Cora, Auchan, Tesco, stb. áruházakban a pénztáraknál hétvégén 20-30 perces sorokat kellett kivárni... Tehát rendben van, ne beszéljünk romokról! De ez leginkább csak játék a szavakkal, és nem azt jelenti, hogy olyan éveket éltünk volna, melyek kormányzásának eredményeit csak jobban kellett volna kommunikálni egy sokkal jobb MSZP-eredményhez a választások előtt. Mert igaz, épültek itt kulturális centrumok, autópályák, csakhogy azokat sokan, tisztességgel végigdolgozott életük mellett sem használhatták adott esetben, mert nem volt rá keretük. Az újonnan létesített kórházba ha bekerült volna valaki, teszem azt a közszférában dolgozók gyermekeként, egy nagycsaládból, akkor biztosan jobban érezte volna magát a korszerűbb körülmények között gyógyulása alatt, csak épp a hónap végére családjának adódtak volna más jellegű problémái. Továbbá, ha egy országban kvázi polgárháborús helyzet alakul ki romák és nem romák, a többségi társadalom közt, akkor ott, ha nem is romokról, de minimum kaotikus állapotról kell beszélnünk! Mint ahogy a káoszra hajaz az is, ha egy éppen aktuálisan kormányzó párt tagjai sorra kerülnek hűvösre korrupció, csalás, hűtlen kezelés és egyéb "finomságok" vádjaival.

Tulajdonképpen más gond nem is volt itt, csak ilyen és ehhez hasonló dolgok. Az ország meg nem volt romokban, mert mindent, amit "elrontottak" (véletlenül és szándékosan), azt materiálisan részben helyre lehetett hozni, ki lehetett fizettetni a kisemberekkel, az alsó középréteggel. Így orvosolta a saját maga által előidézett bajokat a SZOCIALISTA kormány, a Magyar Szocialista Párt. Melynek bázisát, célközönségét leginkább tán éppen ez a réteg kéne, hogy adja. De mindezt a választás előtt csupán rosszul kommunikálták, ugye? Gratula!

Az elmúlt időszakkal szakítva, a korábbi évek szokásait viszahozva idén újra éjfél után láthattuk, hallhattuk a köztársasági elnök újévi köszöntőjét, melyet pár óra elteltével a közvélemény, a bloggerek (rettegve az immár majd' 14 órája bekövetkezhető lehetséges rémségektől) máris ízekre szedtek. Amit mindenképpen kiemelnék -pozitív értelemben- az adásból, az az ügyes, "forradalmi" újítás, melyből kifolyólag az államfő a grófi Sándor család utolsó férfi sarjáról, Móricról elnevezett palotát bemutatta a nézőknek, miközben beszéde alatt körbejárta azt. A lenyűgöző architektúra, a klasszicizáló késő-barokk enfilade, a falon a klasszicista festmények sora, s a nemzeti színű zászlók mind-mind emelték az elhangzottak jelentőségét. Valóban, Deák portréjával a háttérben sokkal hitelesebben lehet napjaink, eddig még soha nem látott nemzeti összefogásáról beszélni. Még akkor is, ha annak nyilvánvalóan nyoma sincs hazánkban, sőt...! S persze ilyen, az egységet (is) igazoló díszlettel a szocikba is sokkal jobb belerúgni még egyet-kettőt, csak úgy búcsúzóul, szilveszter alkalmából. Nehogy már elfelejtse a magyar, mi volt itt.

Összességében nézve az elnöki beszédet szerintem nem érheti komoly kritika. Ezt mások persze nem így gondolják, ennek eredménye az első mondatomban közölt folyamat, melynek kapcsán említhető egy nagyon szomorú magyar sajátosság. Az a fajta szélsőségesen kétpólusú gondolkodásmód, világnézet, mely hazánk néhány nagy alakjának az ország másik fele általi kirekesztését szülte. Nem hiszem, hogy lett volna magyar ember, aki a sportban elért teljesítménye miatt ne tisztelte, becsülte, imádta volna Egerszegi Krisztinát vagy Kovács Istvánt. Mégis, az első politikai rendezvényen történő szereplésük (vagy puszta részvételük) után már csak egy fél ország "Egérkéjéről" és "Kokójáról" beszélhettünk. És ez az igazán szomorú! Mert mindenkinek szíve joga egy másik embertől különböző álláspontot, gondolkodást képviselni, de pusztán ebből kifolyólag ne tulajdonítson kisebb jelentőséget az illető sikereinek (pláne, ha olimpiai-, világbajnok sportolókról van szó)! Az Egyesült Államokban például demokrata rendezvény, nagygyűlés nem kezdődhet el Robert De Niro nélkül, akit az amerikaiak mégis képesek pártállástól, politikai hovatartozástól függetlenül nemzetük nagy színészeként kezelni. Az egész nemzet nagy színészeként. Ez egység és összefogás? Azt hiszem.

Schmitt Pál persze kivétel az előbb említettek alól, mivel politikusnak állt. Emiatt ugyan nem kéne úgy beszélni/írni róla, ahogy, és ezáltal elfelejteni, ki volt, mit tett értünk, magyarokért. A páston állva, tőrrel a kezében. De kétségtelen, hogy Ő maga választotta, fogadta el jelenlegi szerepét országunk életében. Ezzel pedig minden lehetséges támadásnak kitette magát, azoknak is, melyek egyértelműen alaptalanok. Kérdés, megérte-e?

"Igazi polgármestert Budapestnek!" Ez olvasható a 2010-es önkormányzati választásra készült Tarlós-plakátokon. E mondattal ösztökéli a választókat a Fidedsz-KDNP pártszövetség, hogy október 3-án az általuk támogatott jelöltre adják le voksukat. A módszer és a retorika teljes mértékben megszokott a jelenlegi kormányzó erőktől, csodálkozni nem is nagyon kell, s nem is nagyon lehet rajta. A némi jóérzéssel bíró és a realitások talaján még állva maradt embert azonban több okból zavarhatja az említett három szó.

Kezdjük az üzenet valósághoz fűződő viszonyával. "Igazi polgármestert Budapestnek!" Miért, eddig milyen városvezetőnk volt? Biztosan valami selejtes, nemzetellenes, liberális kreálmány, kiindulva a jobboldal radikálisabb képviselőitől várt, vélhető válaszokból e kérdésre. No, de ne bocsátkozzunk feltételezésekbe! Tényleg nem volt eddig igazi polgármestere a fővárosnak? Nem felel(t) meg a szükséges kritériumoknak? Nem választotta meg az 1990-es budapesti közgyűlés főpolgármesterré, s ezt követően nem választották újra négy ízben, a szabályoknak megfelelően? Nem dolgozott, nem teljesítette feladatait húsz éven át? Mivel a felsorolt kérdésekre az igenen kívül más helyes válasz nem adható, ezért meg kell kockáztatnom, Demszky igazi polgármester volt. Még ha nem is az(!) igazi, minden tekintetben. Innentől kezdve viszont a Fidesz részéről a budapesti lakosság jelentős hányadának a totális lenézése, értelmi képességeinek megkérdőjelezése az idei kampányszlogen. Mert hát azok, akik két évtizeden keresztül szavazataikkal egy igen előkelő székben, a helyén tartják azt az embert, aki nem igazi polgármester, hanem valami hamisítvány, biztosan nem ép elméjűek.

Persze megközelíthetjük a dolgot onnan is, hogy Demszky nem volt az igazi vezető. Hogy irányíthatott volna jobban is. Ez kétségkívül igaz. Csakhogy tisztsége eltartott húsz évig (ebből négy esztendőn át Orbán sem mindig könnyítette meg a dolgát). Azt gondolom, ilyen időtartam alatt bárki, bármilyen munkában követhet el hibákat. És azzal is tisztában vagyok, hogy egy főpolgármesternek hatványozottan kell figyelnie magára, nagyobb a felelőssége, ezáltal kevesebb a hibalehetősége. Ám abból regnálása alatt a Fidesznek sem lehetett sok, s ugyanezt az elvet követve nekik is hibázniuk kellett 1998 és 2002 között, máskülönben nem köszönt volna el tőlük négy év után a nép. Az viszont merész kijelentés lenne, hogy a hazánkat jelenleg írányító kormány nem igazi, mert anno rossz döntéseket hozott, nem egy esetben.

Az említett felszólítás tehát több okból is sántít. Véleményem szerint a legnagyobb baj vele nem az arrogancia, az igaztalan vád, a választópolgárok egy részének lenézése, hanem a kirekesztés. A tipikusan a Fideszre jellemző mentalitás: állítják, nagyon nagy a baj, s nem kezdik ecsetelni hosszasan, hogyan oldják azt meg, csak annyit mondanak, meg fogják oldani. Hogy a pártra adott szavazatok valamilyen varázsütéssel egyenértékűek. Nekünk nincsen semmi dolgunk, csak elmenni október 3-án, a jó helyre kell tenni az ikszet. A többit majd ők megoldják. Mert csak ők tudják megoldani. Másnak nem is lehet alternatívája.

Pedig észre kellett volna már venniük, hogy ez rossz irányba vezet. Ugyanezt a metodikát figyelhettük meg 2002 körül a kokárda, a nemzeti jelképek kisajátítása kapcsán. Az "Az a magyar, aki velünk van!" kezdeményezéshez párosult egy nagyon rossz reakció, és máris kettészakadt az ország. Abnormális módon. Mert abnormális, ha a sportteljesítménye miatt világhírűvé vált, egy ország által imádott Egerszegi Krisztina, pártrendezvényen történő szereplése után már csak egy fél ország "Egérkéje". Megszűntek tehát a helyes értékrendek. Ami jobbra lopás, csalás, az balra nem az, és fordítva. De ettől csupán egy nagyon szűk rétegnek lesz jó, a teljes országnak semmiképpen. Sebaj, lényeg, hogy alakuljon a nemzeti centrum. De milyen áron?

Ha már egy labdarúsgással kapcsolatos témának a boncolgatásához fogok hozzá, kézenfekvő lenne, hogy a tegnap esti Újpest-Ferencváros derbivel (sajnos nincs lehetőség csupa, még kisebb betű használatára) foglalkozzak. Ezt mégsem teszem meg, mert úgy gondolom, az e meccset megelőző és követő botrányokkal csak az nem foglalkozik, akinek igazán kellene. Egyéb energiát nem érdemes fordítani az esemény kiértékelésére, sport- és mentális értéke egyaránt nulla a dolognak. Igaz, az általam most választott téma sem teng túl velük, mégis jóval közelebb áll az érdeklődésemhez. Huszti Szabolcs lemondta a magyar válogatottságot.

A Zenit középpályása a keddi, Moldova ellen vívott EB-selejtezőt követően jelentette ki, a jövőben nem vállal szereplést a nemzeti tizenegyben, s döntését -az Egervári Sándorral történő egyeztetés után- nyílt levél formájában hozta napvilágra. Ebben sietve leszögezi, az eset kapcsán szó nem lehet a részéről sértődésről, nem azért határozott így, mert nem került kezdőbe a moldávok elleni győztes meccsen. Erre az állítására már levelében is számos helyen rácáfol, emellett különösen érdekes a dolog, ha a játékos "előéletére" gondolunk. Huszti ugyanis másodjára döntött így, 2007-ben egy Olaszország elleni barátságos találkozó előtt az edzőtáborból távozott, mivel az akkori szövetségi kapitány, Várhidi Péter nem a kezdő tizenegyben számolt Vele. Ugye abban az esetben sem lehetett szó sértett önérzetről? Akkor az volt a visszhang, hogy Várhidi értesíthette volna Őt tervéről, hogy ne a sajtóból szerezzen tudomást róla. Na, persze. Megnézem én azt, amikor Capello egy mérkőzés előtti napon "ráesemesezik" Lampardra, hogy "Bocsi Frank, de holnap mégis Steven kezd XY ellen!". Mert volt bőven ilyen is a "Háromoroszlánosok" életében, hogy Gerrard kiszorította Lampardot, és fordítva. Ráadásul Husztiénál kicsit nagyobb nevekről van szó. Csak Ők igazi sportemberek. És, bár utólag okos az ember, de három évvel ezelőtt az akkori világbajnoki címvédőket, a Huszti helyén, bal oldalt játszó Dzsudzsák mondhatni az őrületbe kergette. Jó formáját, riválisával szembeni tudásbeli fölényét pedig azóta is igazolja, úgy klubbszinten, mint a nemzeti csapatban. Valljuk be, ez tény.

De térjünk vissza oda, hogy a szélső nem mellőzöttségével indokolta távozását. Ezzel nyitotta levelét, melyben nem sokkal lejjebb már a következőket írta: "...a jövőben a Zenitre kívánok koncentrálni, ott kiharcolni, hogy stabil csapattag legyek – ezzel pedig megkönnyítem az ő dolgát is, nem kell, hogy számoljon velem a kerethirdetéseknél, nem kell, hogy megmagyarázza, mi az oka a mellőzésemnek…". Idézett mondatával konkrétan elárulta az érzelmeit, s ellent mondott saját magának. Sértődöttségére utal továbbá az a keserű, rosszmájú, helyenként lesajnáló hangnem, amivel a válogatottba újonnan, a magyar bajnokságból bekerülőket illeti. Persze onnan nyugatról...miket is beszélek, mostmár keletről, lelkiismeretfurdalás nélkül ostorozhatja a hazai pontvadászatot, Ő jóval meghaladja e szintet. Egy dolgot azonban elfelejt. Mégpedig azt, hogy az általa kérdőjeles képességű játékosok, akiket a Videotonból hívott be Egervári, védő és védekező középpályás poszton játszanak. Vagyis Husztit egyikőjük sem szorította ki, ezt Dzsudzsák tette meg, aki egész egyszerűen felkészültebb, alkalmasabb Nála a feladatra. Úgyhogy tényleg felesleges visszaigazolnia az NBI-be, csak azért, hogy sztenderd kerettag lehessen, mint ahogyan azt leírta, mert úgy sem lenne az.

Említette továbbá, hogy nem szimpatikus számára a csapatnál kialakult légkör, az út, amelyen elindultunk. Ezzel kapcsolatban tennék egy kis kitérőt, összehasonlítva az elmúlt évek irányvonalát a mostanival. A jelenlegi vezetőség előreláthatóan hosszabb távra kötelezi el magát Egervári Sándor mellett. A döntés véleményem szerint indokolt, s hogy mi lehet az oka, azt megpróbálom nagyon egyszerűen felvázolni. A magyar futball esetében az elmúlt húsz-huszonnégy év során teljesítménybeli különbségről, romlásról vagy javulásról lényegében nem beszélhetünk. Mondjuk ki őszintén, ugyanazt hoztuk Csank Jánossal, mint Erwin Koemannal, s feltehetőleg ugyanazt fogjuk Egervárival is. Bár minden selejtezősorozat elején jön a "Majd most megváltjuk a repülőjegyünket ide, oda, amoda!!!", a mutatott játékban nagyságrendi különbség nincs. A szövetségi kapitányok munkájáért kifizetett pénzösszegek között viszont van! Ott nagyon is komoly különbségek mutatkoznak! És teljesen felesleges tízszer-hússzor annyit költeni Koemanra, amikor ugyanazt hozza ki egy csapatból, mint bárki más. A neve miatt (mondják sokan) játszhattunk felkészülési meccseket Németországgal, Hollandiával, ám az ezeken elszenvedett vereségek, a felfogás miatt, amelyben futballoztunk (ez kicsit erős kifejezés...) ugyanannyira voltak hasznosak, mintha 2-1-re megvertük volna Máltát. Az új kapitány pedig legalább kipróbál új embereket, fokozatosan beépíti azokat a fiatalokat, akiknek a mai ifjúság az egyetlen magyar focival kapcsolatos élményét, a tavalyi U 20-as bronzérmet köszönheti. Teszi ezt elődje havi bérének töredékéért. Az így megspórolt összeget, annak egy részét pedig bőven el lehetne költeni a hazai labdarúgás fejlesztésére.

Számomra különös tehát Huszti gondolatmenete, miszerint sokkal jobb lett volna a csapat, maga a szellem a kapitányváltás előtt. Nem tudom, hogy mire gondol. Ki lehet ragadni momentumokat, anno a svédek elleni 2-1-es vereség néhány percét. De emellett bőven emlékszem az e heti, Moldova ellenihez hasonló, keserves meccsre a közelmúltból. Vagyis valljuk be, érdemi változás, hanyatlás nem történt. Nem voltunk ennél jobbak egy vagy két évvel ezelőtt sem. Husztinak pedig a válogatottban egyetlen eget rengető momentumára sem emlékszem, vagy olyan esetre, amikor igazi húzóembernek bizonyult volna, ezért különösképpen furcsállom, ahogyan nekitámadt a mostani vezetésnek, kiállva a régebbi mellett. Mert ha valaki szóvá teszi, hogy egyszercsak kihagyják mondjuk tíz meccsén tizenöt gólos teljesítménnyel, ha ilyen kaliberű sztárról lenne szó, azt mondanám, rendben van, ez tényleg indokolatlan. De a középpályás elmúlt két orosz bajnoki meccsén a Zenit keretébe sem került be. Az orosz bajnokságban. Erre a helyzetre teljesen megfelelően reagált Egervári. Huszti viszont nem. Talány az elégedetlenkedése, mint ahogy az is, levelében hogyan hasonlíthatta magát Van Der Vaarthoz, Huntelaarhoz, Kloséhoz vagy Podolskihoz...

Szóval a kapitány beépít új arcokat, azokat, akikkel korábbi három-négy elődje "operált", s az elmúlt nyolc-tíz évben megmutatták, mit tudnak, szép lassan leépíti. Mindazonáltal a magyar futballban sokminden továbbra sincs rendben, s gyanítom, sokáig nem is lesz. A fejlődéshez vezető első lépcsőfok talán az lehetne, ha minden játékos tudatosítaná magában, amíg a címeres mezt viseli, azt mindennél előbbre kell tartania!

Érdekes írás jelent meg a Népszabadság 2010.szeptember 4-i számának Vélemény c. rovatában Horn Gábor tollából. A Szerző 2002 és 2008 között a MEH államtitkáraként dolgozott, SZDSZ-es politikusi minőségében. Megszokhattuk már a volt kormánytól, annak egyes tagjaitól, a jelenlegi módszeres ütlegelését, működésének állandó kritizálását (e folyamat betudható a mindenkori ellenzék "kötelességének" is), ám fogást (egyelőre,s főként a kialakult helyzet miatt) nem igen találnak Orbánékon. A harc tehát zajlik rendületlenül, s fog is még jó sokáig, azt gondolom viszont, hogy az oktatással egy olyan területre téved az ellenzék, ahol (önhibájából, előéletéből kifolyólag) semmiképpen sem támadhat eredménnyel.

Abban az esetben, ha valaki egyetért a Hoffmann Rózsa által is képviselt konzervatív oktatáspolitika egyes elemeivel (hovatovább a liberális gondolkodás ellenében), akkor ebből kifolyólag máris poroszos modellt, pálcát és revizorokat kedvelőnek és támogatónak minősül, úgy én magamra vállalom eme szerepet. Ha valaki egy iskolában előnyben részesíti a rendet, a közösség egységét, esetleg a tudást egy szabadidőközponttal szemben, ahol a tolerancia-fellegvár modelljében élve minden egyén háborítatlanul, mindenféle beleszólás, gátak és irányatás nélkül érvényesítheti pusztán a maga akaratát, az csak és kizárólag rossz ember lehet! Egyszer s mindenkorra abba kéne már hagynunk a liberális vagy nem liberális, konzervatív kontra szocialista, magyar-nem magyar, nemzeti radikális...fogalmakban történő kizárólagos gondolkodást! Be kéne már látnunk, hogy a mai világban, különösképpen hazánk esetében, egészen biztosan nem visz előbbre, ha egy országot érintő összes kérdést csak így vagy csak úgy próbálunk megoldani! Mert valahol a liberális(abb), máshol a konzervatív(abb) alapokon nyugvó gondolkodásmód az üdvözítő. Ezt a felfogást magaménak tudva írom, hogy az oktatás terén nem a szabadelvű irányvonal lehet a megfelelő, főleg nem abban a formában, amelyben az elmúlt nyolc évben az MSZP és az SZDSZ "használta".

Horn Gábor cikkében a gyerekekre hívja fel leginkább a figyelmet, őket óvja, félti; kihangsúlyozva, hogy mennyire kiszolgáltatottak a felettük elhelyezkedő mindenkori rendszernek, irányításnak. Tökéletesen igaza van abban, hogy az ember minél fiatalabb, annál sebezhetőbb. Csakhogy ez a hiretelen jött aggodalmaskodás, az atyáskodó magatartás meglehetősen furcsa és hiteltelen egy olyan politikus tollából, aki részese volt az előző kormányok ámokfutásainak, melyek során az oktatást aztán tényleg módszeresen szétverték. Valamennyi korosztály megkapta a közelmúltban a magáét, az általános iskola első osztályos nebulójától kezdve az utolsó félévét taposó egyetemistáig. Előbbi szellemi gyarapodását biztosan nem szolgálta az írásbeli értékelés bevezetése, az alsó tagozat határának helyenkénti kitolása hatodik osztályig, s még az is tervbe volt véve, hogy megszüntetik a hétvégi házi feladat, a megtanulandó anyag feladásának lehetőségét. Az örökös engedmények tétele sosem jó módszer, hát még kisiskolások esetében, akik így hétéves koruktól azt látják (azt nevelik beléjük), hogy az életben bármit megtehetnek. Vajon mi haszna volt az érdemjegyek, osztályzatok eltörlésének? A pedagógusok munkáját segítette, esetleg a szülőkkel való kapcsolatukat tette gördülékenyebbé? Aligha. A tanárok életében az értékelés ezen módja minden téren megsokszorozta a bonyodalmakat, a szülők felé örökös magyarázatokkal tartoznak az "Akkor ez így most hanyas?" kérdésre. A diákok pedig jó eséllyel kapnak valótlan képet saját teljesítményükről. S ezek csak a kiindulópont, az általános iskola egyes problémái, a mára már állandósuló témát, az egyetemek ördögtől való bolognai rendszerét most hagyjuk is...

Az új kormánynak tehát jónéhány dolgon kéne javítania, hozzá is kezdtek a régebbi struktúrák visszaállításához, amely viszont a baloldalnak nincsen ínyére. Horn cikkében egy korábbi nyilatkozatra reagálva kezdi meg Hoffmann kárhoztatását. Véleményem szerint is örvendetes, ha a gyerekek, az ifjabbak minél több könyvet forgatnak kezükben (főleg, ha akad ezek közt a magasabb szintű irodalom darabjaiból is egy-egy), és tényleg mindegy, milyen művek indítják el őket a művelődés rögös útján. Ha Harry Potter, hát Harry Potter. Az Államtitkár Asszony sem ezt kifogásolta augusztus 24-i közleményében, hanem azt mondta, hogy "Harry Potter kiszorítja János vitézt". Kiszorítja. Vagyis nem az a baj, ha valaki könnyebb regényekkel ismeri meg az olvasás szépségeit, a baj az, ha itt megáll, és kizárólag a ponyvairodalmat teszi magáévá. Ez pedig egy létező, veszélyes jelenség. Lehet Rowling-gal kezdeni, ám mellette minden magyarnak ismernie kell Petőfit, Jókait, Arany Jánost...

Le lehet rántani a vizes lepedőt a kormányról továbbá azzal is, hogy visszaállították az alsó tagozatban történő buktatás lehetőségét. Ez aztán tényleg önbizalom romboló, a kívülállás érzését felerősítő, a tanulót a vesztes pályára taszító, diszkriminatív, ember- és gyermekellenes cselekedet volt! Sokkal rosszabb, mintha a diáknak egy hamis értékelést adnának önmagáról, becsapva ezzel őt, magát. Sokkal károsabb, deprimálóbb, mintha meg sem próbálnánk az illető vállára némi terhet helyezni, ösztönzés végett, s eszünk ágában sem lenne megkísérelni őt elindítani a fejlődés útján, lesajnálva ezzel a lehetséges képességeit. Sokkal veszélyesebb, mintha hagynánk, hogy hét-, nyolc-, kilenc-, tízéves gyerekek azt csinálják, amihez csak kedvük szottyan, vállalva ezzel annak lehetőségét, hogy életre szóló tudásbeli hiányosságokat, magatartásbeli problémákat szerezzenek, hátráltatva ezzel egy teljes osztály munkáját. Így aztán valóban könnyen kerülhet akárki kényszerpályára! De, persze inkább verjük át, alázzuk- és fosszuk meg a gyarapodás lehetőségétől az ifjoncokat. Csak nehogy sérüljön az önbizalmuk, vagy kívülállóaknak érezzék magukat! Ha már az említett vakvágánynál tartunk: gimnazista pályafutásom alatt (ami nem is volt olyan régen) összehozott a sors számos igazán deviáns jelenséggel, és egy dolog közös volt bennük. Mégpedig az, hogy egyet sem buktattak meg közülük alsós korában. E személyek különc mivoltukat családi hátterüknek, a szülői foglalkozás hiányának, ezekkel párhuzamosan pedig az általános iskolai szabadelvű miliőnek köszönhették. A Népszabadság honlapján az említett cikkhez mellékeltek egy képet is, melynek lényege az iskolai köpeny kifigurázása. Jómagam azon kevesek táborába tartozom, akiknek kötelező volt anno, elsőtől nyolcadik osztályig a köpeny viselése. Valahogyan kibírtuk ezt a nyolc évet, eme súlyos teherrel a hátunkon, majd elkerültem gimnáziumba, ahol jöttek a differenciálódások, érződött az osztályunkban, hogy ki honnan, milyen beállítottságú általánosból jött. Abban egészen biztos vagyok, hogy a reggeli beérkezéssel sokkal kevesebb gondom volt, és szinte sohasem késtem el önhibámból, szemben néhány nyugatias, igazi haladó értelmiségi családból származó, amolyan vérbeli liberális közegben nevelkedett társammal. Akiknek nem kellett köpenyt hordaniuk.

Szintén komoly veszélyforrásként vizionálja Horn az adott iskolának a helyi társadalom fennhatósága alól történő kikerülését, mivel ezzel az intézmény az államhatalom kiszolgálójává válik, elveszíti függetlenségét, és akkor majd jönnek a revizorok, az ellenőrök "kukkolni"! Ehhez a problémához is fűződik személyes élményem, ugyanis az általános iskolánkban nem egyszer meglátogattak minket ilyen illetéktelen behatolók. A kerületi önkormányzat rendelte ki őket, az ún. PSZK dolgozói voltak. Feladatuk az iskolai viszonyok felmérése volt, beültek néhány órára, végignézték, hogyan zajlik a tanítás, szünetben pedig a diákéletet figyelték. Úgy három hónapban egyszer volt ilyen jellegű, pár napos procedúra. Érdekes módon ezt is túléltük, a legkomolyabb hatása az volt ránk, gyerekekre nézve, hogy azt a fajta viccelődést, mely egy-két tanórán, egy-két tanárnál, kellő pillanatban megengedett volt, egy kis időre hanyagolnunk kellett. Van azonban ezen a területen egy ennél, véleményem szerint nagyobb baj. Személyes ismeretség révén, sajnos (vagy nem sajnos) lehetőségem nyílt egy ideig bepillantást nyerni egy budapesti önkormányzat oktatási osztályának munkájába, hogy hogyan segítik, felügyelik a körzetükhöz tartozó iskolákat. És egy kissé bizarr dolognak tartom, hogy például egy zárt körű március 15-i ünnepségre a felettes szervnek lehetősége nyílik kirendelni két, arra érdemes delegáltat, hogy ellenőrizzék, megfelelően lobog-e a zászló, néznek-e ki a kokárdák, ellenben, ha egy pedagógus felkeresi a "főnökét", mert olyan problémája akadt, amivel úgy gondolja, hozzá kell fordulnia, mégcsak válaszra sem méltatják. De ez már egy másik történet...

Egyetértek Horn Gáborral abban, hogy az iskolába nem kell pálca. Optimális esetben tán még revizorok sem szükségesek. Viszont Goethe-t és Schiller-t be lehetne engedni. A dolgot humánus oldalról megközelítve pedig tényleg ne lehessen buktatni alsó tagozatban, de akkor szerintem felsőben sem! Így mindenki eljuthatna Goethe-ig, a német romantikáig, a baj csak az lenne, hogy a tananyagot valószínűleg fel kellene olvasni, mivel a diákság jelentős hányada a Werher konfliktusainak megértése előtt más jellegű akadályokba ütközne.

Kapkodhatja a fejét a magyar választópolgár 2010-ben, az önkormányzati választás előtt, amennyiben a megmérettetésre jelentkező pártok teljes palettájára téved tekintete. Van itt minden, mi szemnek-szájnak, jó honpolgárnak ingere, tán több is a kelleténél. Számomra a felhozatal, annak ellenére, hogy saját magamat a viszonylag rugalmasabb emberek kategóriájába sorolnám, egy cseppet túlzásnak, (indokolatlanul) soknak tűnik.

Véleményem szerint ahhoz, hogy hazánkban manapság egy politikai párt megszülethessen, és bizonyos szinten, bizonyos ideig érvényesíthesse elképzeléseit, egyetlen dologra van szüksége. Arra, hogy zászlajára a "Velünk lehet más, jobb, szebb, könnyebb...!" mondatot tűzze, valamilyen konkrét megfogalmazásban. Nem szeretném megtagadni e létező csoportosulásoktól az alapításba fektetett erőt, energiát, s az is biztos, hogy nem kevés pénzt kell áldozni az ilyen jellegű munkálatokra, a vezérlő elv mégis minden esetben egy és ugyanaz, mivel honfitársainknak ez elegendő is lehet, hogy hinni kezdjenek valamiben, vagy éppen tiltakozhassanak valami ellen.

E közelmúltbeli jelenség első állomása a 2009-es EU-választás volt, melynek során, kihasználva a körülményekből adódó lehetőségeket, a megfelelő húrokat megpendítve, jó úton, jó irányba indulva, "megszületett" az LMP. A párt az idei országgyűlési választáson, megkoronázva addigi teljesítményét, parlamenti frakciót alkothatott, tette ezt rendkívül rövid idő alatt, a semmiből jőve, többségében addig (viszonylag) ismeretlen nevekkel a fedélzetén. Vagyis az emberek jelentős része inkább addig nem ismert személyekre tette le voksát, ahelyett, hogy megbízott volna a régi motorosok valamelyikében. Ennek a folyamatnak a csúcsaként tekinthetünk az önkormányzati választást megelőző ajánlószelvény-hadjáratra. Két rendszerváltó párt (javarészt önhibájából) eltűnt, az egyik teljesen, a másik alig észrevehető tényezővé vált. Jöttek helyettük kétfarkú kutyák és Magyarországért színre lépő szabadok, kiknek céljai egyaránt az egyszerű sablonhoz köthetőek: kicsikként csináljunk valami mást ebben a romlott világban. Írom ezt annak ellenére, hogy az utóbb említettektől nem szeretném elvenni a magyar liberalizmus megújítására vonatkozó törekvéseket. Ám e céllal és a kutyusosok vicces hangnemével együtt sem mondhatjuk, hogy e két párt alapgondolatai túl volnának töltve fantáziával.

Az MKKP megjelenése tény, hogy egy üde színfolt a magyar politika életében, és az irány, az előadásmód is érthető, jogos reakció valamire. A kérdés az, muszáj volt-e a kezdeményezést a pártpolitika szintjére emelni? Mert lehet a fennálló rendszer ellen viccelődve tüntetni, demonstrálni hétvégi rendezvényeken, itt-ott, amott; az viszont, hogy a választópolgárok jelentős része kopogtató cédulájának leadásával az infantilizmus szintjén él, mert megteheti, az azt gondolom, szomorú.

Az embereknek a politikából történő ilyen szintű kiábrándultságán lehet nevetni, nem észrevenni... A jelenségért viszont az elmúlt húsz év politikája, a kettészakított Magyarország jobb- és baloldala a felelős. Úgy az elmúlt nyolc év kormányzása, mint a nemzeti jelképeket önmagának kisajátító gondolkodásmód. Egy kétharmados parlamenti többséggel, a túlmisztifikált népakaratra és fülkeforradalomra hivatkozva, sokmindent lehet tenni. Érdemes azonban elgondolkodni az ország másik felét jelentő tömegen is, kik közül sokan inkább megbíznának kétfarkú kutyákban, macskákban, nyulakban, s ki tudja még, hogy mikben.