Kapkodhatja a fejét a magyar választópolgár 2010-ben, az önkormányzati választás előtt, amennyiben a megmérettetésre jelentkező pártok teljes palettájára téved tekintete. Van itt minden, mi szemnek-szájnak, jó honpolgárnak ingere, tán több is a kelleténél. Számomra a felhozatal, annak ellenére, hogy saját magamat a viszonylag rugalmasabb emberek kategóriájába sorolnám, egy cseppet túlzásnak, (indokolatlanul) soknak tűnik.
Véleményem szerint ahhoz, hogy hazánkban manapság egy politikai párt megszülethessen, és bizonyos szinten, bizonyos ideig érvényesíthesse elképzeléseit, egyetlen dologra van szüksége. Arra, hogy zászlajára a "Velünk lehet más, jobb, szebb, könnyebb...!" mondatot tűzze, valamilyen konkrét megfogalmazásban. Nem szeretném megtagadni e létező csoportosulásoktól az alapításba fektetett erőt, energiát, s az is biztos, hogy nem kevés pénzt kell áldozni az ilyen jellegű munkálatokra, a vezérlő elv mégis minden esetben egy és ugyanaz, mivel honfitársainknak ez elegendő is lehet, hogy hinni kezdjenek valamiben, vagy éppen tiltakozhassanak valami ellen.
E közelmúltbeli jelenség első állomása a 2009-es EU-választás volt, melynek során, kihasználva a körülményekből adódó lehetőségeket, a megfelelő húrokat megpendítve, jó úton, jó irányba indulva, "megszületett" az LMP. A párt az idei országgyűlési választáson, megkoronázva addigi teljesítményét, parlamenti frakciót alkothatott, tette ezt rendkívül rövid idő alatt, a semmiből jőve, többségében addig (viszonylag) ismeretlen nevekkel a fedélzetén. Vagyis az emberek jelentős része inkább addig nem ismert személyekre tette le voksát, ahelyett, hogy megbízott volna a régi motorosok valamelyikében. Ennek a folyamatnak a csúcsaként tekinthetünk az önkormányzati választást megelőző ajánlószelvény-hadjáratra. Két rendszerváltó párt (javarészt önhibájából) eltűnt, az egyik teljesen, a másik alig észrevehető tényezővé vált. Jöttek helyettük kétfarkú kutyák és Magyarországért színre lépő szabadok, kiknek céljai egyaránt az egyszerű sablonhoz köthetőek: kicsikként csináljunk valami mást ebben a romlott világban. Írom ezt annak ellenére, hogy az utóbb említettektől nem szeretném elvenni a magyar liberalizmus megújítására vonatkozó törekvéseket. Ám e céllal és a kutyusosok vicces hangnemével együtt sem mondhatjuk, hogy e két párt alapgondolatai túl volnának töltve fantáziával.
Az MKKP megjelenése tény, hogy egy üde színfolt a magyar politika életében, és az irány, az előadásmód is érthető, jogos reakció valamire. A kérdés az, muszáj volt-e a kezdeményezést a pártpolitika szintjére emelni? Mert lehet a fennálló rendszer ellen viccelődve tüntetni, demonstrálni hétvégi rendezvényeken, itt-ott, amott; az viszont, hogy a választópolgárok jelentős része kopogtató cédulájának leadásával az infantilizmus szintjén él, mert megteheti, az azt gondolom, szomorú.
Az embereknek a politikából történő ilyen szintű kiábrándultságán lehet nevetni, nem észrevenni... A jelenségért viszont az elmúlt húsz év politikája, a kettészakított Magyarország jobb- és baloldala a felelős. Úgy az elmúlt nyolc év kormányzása, mint a nemzeti jelképeket önmagának kisajátító gondolkodásmód. Egy kétharmados parlamenti többséggel, a túlmisztifikált népakaratra és fülkeforradalomra hivatkozva, sokmindent lehet tenni. Érdemes azonban elgondolkodni az ország másik felét jelentő tömegen is, kik közül sokan inkább megbíznának kétfarkú kutyákban, macskákban, nyulakban, s ki tudja még, hogy mikben.
