Erre már igazán nagy szükség volt! 2012. január 20.: Makszim Gorkij: Kispolgárok című darabjának bemutató előadása a Katonában, Zsámbéki Gábor rendezésében. Azt gondolom, sokan vártak már egy igazán ütős premierre ebben az évadban, egy olyan darabra, amelynek nem pusztán jó részei, szegmensei vannak, hanem esetében egy profin összerakott, kompakt valamiről beszélhetünk, a magaskultúra egy alkotásáról, mely a maga teljességében, egészében nyűgözi le a nézőt. Amiből nem hiányzik semmi, és amihez nem is lehetne hozzáadni semmit. Nos, bizton merem állítani, a Kispolgárok minden tekintetben megfelel e kritériumoknak.
Az előadás két felvonásos, meglehetősen kevés, de hosszabbra hagyott jelenetekkel. Itt el is érkeztünk az egyik kulcspontjához: a hosszú epizódok sok esetben-különösen az orosz műveknél-egyfajta monoton, vontatott jelleget adhatnak egy darabnak, melynek ez esetben viszont nyomát se látni. Alapvetően rendkívül pörgős, mozgalmas, dinamikus stílus és hangvétel jellemzi a Kispolgárokat. Ezt az előadásmódot véleményem szerint kitűnően szolgálja a díszlet, a színpad berendezése. A kissé erődítmény szerűen felhúzott, a házat, azok lakásait imitáló performance a szereplők váratlan felbukkanásait, lehetetlen helyzetekben történő ide-oda szaladgálásait teszi lehetővé, növelve ezzel a cselekmény folytonosságát, egészséges gyorsaságát. Emellett szemléletesen megjeleníti a darab egyik fő témáját, a benne élő emberek sokszínűségét. A nagy hodály az egymás mellett élő, de egymással megférni képtelen, a társadalom különböző részeiből érkező, nagyon különböző jellemvonású, felfogású, életvitelű lakóival egy kissé Ványa bácsis, egy kissé Sirály szerű, s van benne némi Presztuplenyije i nakazanyije is. Összességében-a Csehovval való analógia mellett, mely legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy Gogol mindenkit az utolsó mellékszereplőig jellemileg a végletekig kiveséz, és a cselekmény szempontjából nagyon komoly relevanciával ruház fel-fontos utalni arra, hogy a darab valami eszméletlenül orosz. Tökéletesen megidézi a jól ismert drámák, regények vodkaszagú, léha, néhol lusta, mégis-sokszor pont ezekért-varázslatos világát. Ez pedig nem jöhetne létre a páratlan egyéni alakítások, úgymint (a teljesség igénye nélkül) Szirtes Ági jéghideg profizmusa, Máté Gánor mélyről üvöltő, feltörő zsenije, Bán János lábujjhegyen járó úthengerhez hasonlító mókázása nélkül.
A Kispolgárok tehát egy borzasztó alapos és hiteles korrajz, egy megdöbbentő történet, tele tanulságokkal. Olyanokkal, melyek napjainkban fájdalmasan aktuálisak, és talán egyre vadabbakká, veszélyesebbekké válnak. Mert ki ne észlelné ebben a világban az egyes dimenziók, generációk közötti brutális hiátust, olyan esetekben is, amikor közvetlen együttműködésre, együtt lélegzésre lenne szükség. Ahol pedig a különböző generációk, világnézetek meg sem próbálják tolerálni, megérteni egymást, hanem a másik fél szféráját reflexből irreálisnak, alacsonyabb rendűnek, elfogadhatatlannak tartják, ott következésképp nem is lehet másmilyen a vég, mint a totális pusztulás. Kérdés, a mi világunk errefelé tart-e? Mindenesetre a veszélyre borzasztó szemléletesen, helyenként már-már rémisztően, ugyanakkor a maga szórakoztató modorát valahogy mégis végig fenntartva, felhívja a figyelmet ez a parádés előadás.
Mindenkinek köszönet érte!
