A 2012-es lengyel-ukrán közös rendezésű labdarúgó-Európa-bajnokság második elődöntőjében Olaszország csapata 2:1 arányú vereséget mért az addig 100%-os mérleggel bíró német válogatottra, megrongálva ezzel Lineker-már elhangzása óta is több ízben megdöntött-elméletét. Talán ez utóbbinak a mindenkori olasz csapatra történő érvényesítéséből kiindulva, egy rövidebb lélegzetvételű irománnyal muszáj kiadnom magamból azt a dühöt, csalódottságot, azon méltatlanság érzését, mely a Squadra Azzurra fináléba jutását illetően dúl bennem.
Az olaszok kapcsán régóta komoly ellenérzések munkálnak bennem, ami a labdarúgást illeti. Játékuk eredeténél fogva tökéletesen jellegtelen, Faragó Tamás egykori szavaival élve mindig, minden körülmények között "ők csinálják a legjobban a semmit". Nem kedvelem például a portugálok fociját sem, melyről ennek ellenére el kell ismernem, hogy-persze, egyszemélyes csapatként, de-színes, attraktív, telis-tele technikás, pörgős megoldásokkal. A spanyol csapat szintén nem a szívem csücske. Nem tartozom azok közé, akik feltétlen hívei a mérkőzések 98%-ában a labdát tartogatós, altatós, barcelonás profiljuknak. 2008-as válogatottjuk látványos játékának már a dél-afrikai világbajnokságon sem volt nyoma, mostanra pedig tökéletesen belemerültek az eredményorientált posványba, azokból a megoldásokból, melyekből a katalán kirakatcsapat valamennyi meccsére minimum négy-öt jut, a válogatott most kilencven perc alatt jó ha egyet-kettőt fel tud mutatni. Mégis, ezen gárdák játékai-még ha nem is túl kedvesek mindenkinek-kitapintható "milyenséggel" rendelkeznek. Az ember leül meccset nézni, és tudja, mire számíthat, mit kaphat tőlük. Van olyan, hogy "portugálos foci", van olyan is, hogy "spanyolos foci". A német válogatott jellege is plasztikusan körvonalazható, és a Klinsmann-Löw-éra óta ez nem egyenlő a korábbi bunker-tank-futballal (azon ősi, a 70-es éveken, és gyakran-sajnos-teljesen idejét múlt politikai megfontolásokon alapuló vádakra, melyek szerint a németek alapvetően védekeznek, és mindig egy-két góllal, ronda játékkal hozzák le adott találkozójukat, azt tudom reagálni: mutasson nekem valaki olyan meccset egy nagy tornáról, ahol az olaszok minimum négyet lőttek). De továbbmegyek, a svéd vagy a dán válogatott is egyéni arculattal bír, még ha az iparos, favágó foci is. Mindezekkel ellentétben kérdem én, milyen az olaszok játéka?
Amellett, hogy sündörgős, színészkedős, a hosszabb tornákon mindössze egy fontos mérkőzésen odakoncentrálni képes, állandóan mázlista; azt kell mondjam, sajnos igen eredményes. Ez persze függ csapatuk adott hangulatától, a világ futballjának aktuális állásától, bundaügyletektől. Szinte egyedülálló módon képesek a semmiből felemelkedni, amikor tényleg senki sem számít rájuk, majd a következő világversenyeken a csoportküzdelmek után távozni, mert képtelenek felülkerekedni például Új-Zélandon.
Ha bármelyik EB vagy VB előtt azt mondják nekem, hogy lesz egy csapat, amelyik egy győzelemmel, döntetlenek sorával el fog jutni az elődöntőig, majd ott sokkal erősebb, végig jobban és szebben teljesítő ellenfelét az addig mutatott egyetlen elfogadható játékát produkálva legyőzi, hogy a döntőt aztán kimákolja magának, akkor biztosan rávágom, Olaszországról van szó. Valami nagyon hasonló történik most, 2012-ben, mint a 2006-os németországi "nagy menetelés" során. Akkor egy kirívóan gyenge csoportból, Amerika ellen döntetlennel, Ghánát és Csehországot legyőzve, talján barátaink "beverekedték" magukat az egyenes kieséses szakaszba, hogy ott mindaddig, amíg a németek Svédországot és Messiéket búcsúztatják, a franciák egy irdatlan feltámadást produkálva iskolajátékot hozzanak Spanyolország, Brazília(!) majd Portugália ellen, mindaddig, amíg utóbbiak a hollandokkal, az angolokkal vívtak ádáz küzdelmet, ők megmérkőzzenek Ausztráliával és Ukrajnával. Hmmm. Kemény. Plána, ha azt nézzük, hogy az ausztrálok elleni meccs egyáltalán nem volt sima, és csak Totti utolsó utáni percben lőtt büntetőjével, tehát egy vérbeli olasz megoldással mentek tovább. Az elődöntőben aztán fegyelmezett, védekezésen alapuló játékot mutatva, ismét a legvégén lőttek kettőt (egyet szöglet után, egyet kontrából), nyertek; majd a döntőben tulajdonképpen gyenge játékkal, tizenegyesekkel elhódították a Jules Rimet-t.
Ez volt akkor. Mi történik most? Valami egészen hasonlatos. Pirlo papáéknak a tegnapi meccsig a torna vitathatatlanul leggyengébb csapatát sikerült csupán legyőzniük, emellett gyűjtötték három szép döntetlent. Az elődöntőben Németország ellen aztán megint felvették a harci arcot, és győztek. Egy jó meccsel EB-döntőbe jutott ez a pocsék csapat. Mert a hat évvel ezelőtti legalább erős volt, ha az egyéni teljesítményeket veszem, tele jó játékosokkal, sztárokkal, akik talán megérdemelték a sikert. Tartom, hogy csapatként a játékuk látványtalan, jellegtelen volt akkor is, de ott voltak még egyéniségek. Ebben a csapatban ki a nagy játékos? Az egy szem Pirlón és a világ egyik legjobb kapusán, a tegnap ugyan össze-vissza kalimpáló Buffonon kívül? Senki. Bár Materazzi alternatíváját a nagyképű, pofátlan, gusztustalan, olasz anti-futballista posztjára megtalálták, Balotelli személyében...
Ez az olasz csapat egyszerűen gyenge. Antipatikus. Visszataszító. Nem érdemelt döntőbe jutást, győzelmet pedig pláne nem érdemel, ezért nagyon remélem-bár messze nem tartoznak kedvenceim közé-, hogy Xaviék vasárnap este beledöngölik őket a kijevi gyepbe. Mert igaz, nem szép, de a spanyol foci legalább tipikus spanyolos. Az olasz milyen? De tényleg! Milyen?
