Érdekes írás jelent meg a Népszabadság 2010.szeptember 4-i számának Vélemény c. rovatában Horn Gábor tollából. A Szerző 2002 és 2008 között a MEH államtitkáraként dolgozott, SZDSZ-es politikusi minőségében. Megszokhattuk már a volt kormánytól, annak egyes tagjaitól, a jelenlegi módszeres ütlegelését, működésének állandó kritizálását (e folyamat betudható a mindenkori ellenzék "kötelességének" is), ám fogást (egyelőre,s főként a kialakult helyzet miatt) nem igen találnak Orbánékon. A harc tehát zajlik rendületlenül, s fog is még jó sokáig, azt gondolom viszont, hogy az oktatással egy olyan területre téved az ellenzék, ahol (önhibájából, előéletéből kifolyólag) semmiképpen sem támadhat eredménnyel.
Abban az esetben, ha valaki egyetért a Hoffmann Rózsa által is képviselt konzervatív oktatáspolitika egyes elemeivel (hovatovább a liberális gondolkodás ellenében), akkor ebből kifolyólag máris poroszos modellt, pálcát és revizorokat kedvelőnek és támogatónak minősül, úgy én magamra vállalom eme szerepet. Ha valaki egy iskolában előnyben részesíti a rendet, a közösség egységét, esetleg a tudást egy szabadidőközponttal szemben, ahol a tolerancia-fellegvár modelljében élve minden egyén háborítatlanul, mindenféle beleszólás, gátak és irányatás nélkül érvényesítheti pusztán a maga akaratát, az csak és kizárólag rossz ember lehet! Egyszer s mindenkorra abba kéne már hagynunk a liberális vagy nem liberális, konzervatív kontra szocialista, magyar-nem magyar, nemzeti radikális...fogalmakban történő kizárólagos gondolkodást! Be kéne már látnunk, hogy a mai világban, különösképpen hazánk esetében, egészen biztosan nem visz előbbre, ha egy országot érintő összes kérdést csak így vagy csak úgy próbálunk megoldani! Mert valahol a liberális(abb), máshol a konzervatív(abb) alapokon nyugvó gondolkodásmód az üdvözítő. Ezt a felfogást magaménak tudva írom, hogy az oktatás terén nem a szabadelvű irányvonal lehet a megfelelő, főleg nem abban a formában, amelyben az elmúlt nyolc évben az MSZP és az SZDSZ "használta".
Horn Gábor cikkében a gyerekekre hívja fel leginkább a figyelmet, őket óvja, félti; kihangsúlyozva, hogy mennyire kiszolgáltatottak a felettük elhelyezkedő mindenkori rendszernek, irányításnak. Tökéletesen igaza van abban, hogy az ember minél fiatalabb, annál sebezhetőbb. Csakhogy ez a hiretelen jött aggodalmaskodás, az atyáskodó magatartás meglehetősen furcsa és hiteltelen egy olyan politikus tollából, aki részese volt az előző kormányok ámokfutásainak, melyek során az oktatást aztán tényleg módszeresen szétverték. Valamennyi korosztály megkapta a közelmúltban a magáét, az általános iskola első osztályos nebulójától kezdve az utolsó félévét taposó egyetemistáig. Előbbi szellemi gyarapodását biztosan nem szolgálta az írásbeli értékelés bevezetése, az alsó tagozat határának helyenkénti kitolása hatodik osztályig, s még az is tervbe volt véve, hogy megszüntetik a hétvégi házi feladat, a megtanulandó anyag feladásának lehetőségét. Az örökös engedmények tétele sosem jó módszer, hát még kisiskolások esetében, akik így hétéves koruktól azt látják (azt nevelik beléjük), hogy az életben bármit megtehetnek. Vajon mi haszna volt az érdemjegyek, osztályzatok eltörlésének? A pedagógusok munkáját segítette, esetleg a szülőkkel való kapcsolatukat tette gördülékenyebbé? Aligha. A tanárok életében az értékelés ezen módja minden téren megsokszorozta a bonyodalmakat, a szülők felé örökös magyarázatokkal tartoznak az "Akkor ez így most hanyas?" kérdésre. A diákok pedig jó eséllyel kapnak valótlan képet saját teljesítményükről. S ezek csak a kiindulópont, az általános iskola egyes problémái, a mára már állandósuló témát, az egyetemek ördögtől való bolognai rendszerét most hagyjuk is...
Az új kormánynak tehát jónéhány dolgon kéne javítania, hozzá is kezdtek a régebbi struktúrák visszaállításához, amely viszont a baloldalnak nincsen ínyére. Horn cikkében egy korábbi nyilatkozatra reagálva kezdi meg Hoffmann kárhoztatását. Véleményem szerint is örvendetes, ha a gyerekek, az ifjabbak minél több könyvet forgatnak kezükben (főleg, ha akad ezek közt a magasabb szintű irodalom darabjaiból is egy-egy), és tényleg mindegy, milyen művek indítják el őket a művelődés rögös útján. Ha Harry Potter, hát Harry Potter. Az Államtitkár Asszony sem ezt kifogásolta augusztus 24-i közleményében, hanem azt mondta, hogy "Harry Potter kiszorítja János vitézt". Kiszorítja. Vagyis nem az a baj, ha valaki könnyebb regényekkel ismeri meg az olvasás szépségeit, a baj az, ha itt megáll, és kizárólag a ponyvairodalmat teszi magáévá. Ez pedig egy létező, veszélyes jelenség. Lehet Rowling-gal kezdeni, ám mellette minden magyarnak ismernie kell Petőfit, Jókait, Arany Jánost...
Le lehet rántani a vizes lepedőt a kormányról továbbá azzal is, hogy visszaállították az alsó tagozatban történő buktatás lehetőségét. Ez aztán tényleg önbizalom romboló, a kívülállás érzését felerősítő, a tanulót a vesztes pályára taszító, diszkriminatív, ember- és gyermekellenes cselekedet volt! Sokkal rosszabb, mintha a diáknak egy hamis értékelést adnának önmagáról, becsapva ezzel őt, magát. Sokkal károsabb, deprimálóbb, mintha meg sem próbálnánk az illető vállára némi terhet helyezni, ösztönzés végett, s eszünk ágában sem lenne megkísérelni őt elindítani a fejlődés útján, lesajnálva ezzel a lehetséges képességeit. Sokkal veszélyesebb, mintha hagynánk, hogy hét-, nyolc-, kilenc-, tízéves gyerekek azt csinálják, amihez csak kedvük szottyan, vállalva ezzel annak lehetőségét, hogy életre szóló tudásbeli hiányosságokat, magatartásbeli problémákat szerezzenek, hátráltatva ezzel egy teljes osztály munkáját. Így aztán valóban könnyen kerülhet akárki kényszerpályára! De, persze inkább verjük át, alázzuk- és fosszuk meg a gyarapodás lehetőségétől az ifjoncokat. Csak nehogy sérüljön az önbizalmuk, vagy kívülállóaknak érezzék magukat! Ha már az említett vakvágánynál tartunk: gimnazista pályafutásom alatt (ami nem is volt olyan régen) összehozott a sors számos igazán deviáns jelenséggel, és egy dolog közös volt bennük. Mégpedig az, hogy egyet sem buktattak meg közülük alsós korában. E személyek különc mivoltukat családi hátterüknek, a szülői foglalkozás hiányának, ezekkel párhuzamosan pedig az általános iskolai szabadelvű miliőnek köszönhették. A Népszabadság honlapján az említett cikkhez mellékeltek egy képet is, melynek lényege az iskolai köpeny kifigurázása. Jómagam azon kevesek táborába tartozom, akiknek kötelező volt anno, elsőtől nyolcadik osztályig a köpeny viselése. Valahogyan kibírtuk ezt a nyolc évet, eme súlyos teherrel a hátunkon, majd elkerültem gimnáziumba, ahol jöttek a differenciálódások, érződött az osztályunkban, hogy ki honnan, milyen beállítottságú általánosból jött. Abban egészen biztos vagyok, hogy a reggeli beérkezéssel sokkal kevesebb gondom volt, és szinte sohasem késtem el önhibámból, szemben néhány nyugatias, igazi haladó értelmiségi családból származó, amolyan vérbeli liberális közegben nevelkedett társammal. Akiknek nem kellett köpenyt hordaniuk.
Szintén komoly veszélyforrásként vizionálja Horn az adott iskolának a helyi társadalom fennhatósága alól történő kikerülését, mivel ezzel az intézmény az államhatalom kiszolgálójává válik, elveszíti függetlenségét, és akkor majd jönnek a revizorok, az ellenőrök "kukkolni"! Ehhez a problémához is fűződik személyes élményem, ugyanis az általános iskolánkban nem egyszer meglátogattak minket ilyen illetéktelen behatolók. A kerületi önkormányzat rendelte ki őket, az ún. PSZK dolgozói voltak. Feladatuk az iskolai viszonyok felmérése volt, beültek néhány órára, végignézték, hogyan zajlik a tanítás, szünetben pedig a diákéletet figyelték. Úgy három hónapban egyszer volt ilyen jellegű, pár napos procedúra. Érdekes módon ezt is túléltük, a legkomolyabb hatása az volt ránk, gyerekekre nézve, hogy azt a fajta viccelődést, mely egy-két tanórán, egy-két tanárnál, kellő pillanatban megengedett volt, egy kis időre hanyagolnunk kellett. Van azonban ezen a területen egy ennél, véleményem szerint nagyobb baj. Személyes ismeretség révén, sajnos (vagy nem sajnos) lehetőségem nyílt egy ideig bepillantást nyerni egy budapesti önkormányzat oktatási osztályának munkájába, hogy hogyan segítik, felügyelik a körzetükhöz tartozó iskolákat. És egy kissé bizarr dolognak tartom, hogy például egy zárt körű március 15-i ünnepségre a felettes szervnek lehetősége nyílik kirendelni két, arra érdemes delegáltat, hogy ellenőrizzék, megfelelően lobog-e a zászló, néznek-e ki a kokárdák, ellenben, ha egy pedagógus felkeresi a "főnökét", mert olyan problémája akadt, amivel úgy gondolja, hozzá kell fordulnia, mégcsak válaszra sem méltatják. De ez már egy másik történet...
Egyetértek Horn Gáborral abban, hogy az iskolába nem kell pálca. Optimális esetben tán még revizorok sem szükségesek. Viszont Goethe-t és Schiller-t be lehetne engedni. A dolgot humánus oldalról megközelítve pedig tényleg ne lehessen buktatni alsó tagozatban, de akkor szerintem felsőben sem! Így mindenki eljuthatna Goethe-ig, a német romantikáig, a baj csak az lenne, hogy a tananyagot valószínűleg fel kellene olvasni, mivel a diákság jelentős hányada a Werher konfliktusainak megértése előtt más jellegű akadályokba ütközne.
