Az elmúlt időszakkal szakítva, a korábbi évek szokásait viszahozva idén újra éjfél után láthattuk, hallhattuk a köztársasági elnök újévi köszöntőjét, melyet pár óra elteltével a közvélemény, a bloggerek (rettegve az immár majd' 14 órája bekövetkezhető lehetséges rémségektől) máris ízekre szedtek. Amit mindenképpen kiemelnék -pozitív értelemben- az adásból, az az ügyes, "forradalmi" újítás, melyből kifolyólag az államfő a grófi Sándor család utolsó férfi sarjáról, Móricról elnevezett palotát bemutatta a nézőknek, miközben beszéde alatt körbejárta azt. A lenyűgöző architektúra, a klasszicizáló késő-barokk enfilade, a falon a klasszicista festmények sora, s a nemzeti színű zászlók mind-mind emelték az elhangzottak jelentőségét. Valóban, Deák portréjával a háttérben sokkal hitelesebben lehet napjaink, eddig még soha nem látott nemzeti összefogásáról beszélni. Még akkor is, ha annak nyilvánvalóan nyoma sincs hazánkban, sőt...! S persze ilyen, az egységet (is) igazoló díszlettel a szocikba is sokkal jobb belerúgni még egyet-kettőt, csak úgy búcsúzóul, szilveszter alkalmából. Nehogy már elfelejtse a magyar, mi volt itt.
Összességében nézve az elnöki beszédet szerintem nem érheti komoly kritika. Ezt mások persze nem így gondolják, ennek eredménye az első mondatomban közölt folyamat, melynek kapcsán említhető egy nagyon szomorú magyar sajátosság. Az a fajta szélsőségesen kétpólusú gondolkodásmód, világnézet, mely hazánk néhány nagy alakjának az ország másik fele általi kirekesztését szülte. Nem hiszem, hogy lett volna magyar ember, aki a sportban elért teljesítménye miatt ne tisztelte, becsülte, imádta volna Egerszegi Krisztinát vagy Kovács Istvánt. Mégis, az első politikai rendezvényen történő szereplésük (vagy puszta részvételük) után már csak egy fél ország "Egérkéjéről" és "Kokójáról" beszélhettünk. És ez az igazán szomorú! Mert mindenkinek szíve joga egy másik embertől különböző álláspontot, gondolkodást képviselni, de pusztán ebből kifolyólag ne tulajdonítson kisebb jelentőséget az illető sikereinek (pláne, ha olimpiai-, világbajnok sportolókról van szó)! Az Egyesült Államokban például demokrata rendezvény, nagygyűlés nem kezdődhet el Robert De Niro nélkül, akit az amerikaiak mégis képesek pártállástól, politikai hovatartozástól függetlenül nemzetük nagy színészeként kezelni. Az egész nemzet nagy színészeként. Ez egység és összefogás? Azt hiszem.
Schmitt Pál persze kivétel az előbb említettek alól, mivel politikusnak állt. Emiatt ugyan nem kéne úgy beszélni/írni róla, ahogy, és ezáltal elfelejteni, ki volt, mit tett értünk, magyarokért. A páston állva, tőrrel a kezében. De kétségtelen, hogy Ő maga választotta, fogadta el jelenlegi szerepét országunk életében. Ezzel pedig minden lehetséges támadásnak kitette magát, azoknak is, melyek egyértelműen alaptalanok. Kérdés, megérte-e?
