Az Alföldi-féle István, a király végső értékeléséhez egy ebben látszólag kevésbé kompetens esemény vitt közelebb: a tegnapi napon megtartotta évadnyitó társulati ülését a Nemzeti Színház, melyen Vidnyánszky Attila természetesen nem késlekedett véleményezni a rockopera posztmodern átdolgozását. Nem kell túlságosan sok fantázia és logikai készség annak belátásához, hogy (közvetve) ezt tette, már "a provokációra épülő művészetnek nincs jövője" félmondatával.
Illúzióim persze nincsenek, így nem is feltételezem, hogy Vidnyánszky mindezt komolyan gondolta volna, pusztán igyekezett megfelelni a jobboldali mainstreamnek és a fentről érkező elvárásoknak. A nagy buzgólkodás közepette azonban-és nem ez az első eset-jókora öngólt vétett.
Mert hát, mélyen tisztelt Igazgató Úr, a művészet egyfelől igen régóta nem más, mint provokáció. Tekintsünk akármelyik ágára. Bosch-tól A gyönyörök kertje vagy a Brueghel által interpretált Flamand közmondások ugyan mi másnak minősülnének? Rembrandt egyes festményein szó szerint ömlött a bor, a mester híres Önarcképén is méretes korsót emel a magasba, miközben a józan állapottól látható mód igencsak messze van. Hát Toulouse-Lautrec hervatag Montmartre-i virágszálai? De említhetném a konkrétan politikai(!) provokációk garmadáját is. Goyától az 1808. május 3. című festményt, illetve, hogy hazánknál maradjunk, Thorma János Aradi Vértanúit, mely kép a Millenniumra készült el, immáron a Monarchiában, jelezvén, hogy bizonyos sebek nehezen gyógyulnak be, és amelyet Ferenc Józsefre való tekintettel, nem meglepő módon ki se lehetett állítani. Az eset szinte A walesi bárdok képzőművészetbeli analógiája, mely hűen példázza, a művészi folyamatoknak bizonyos esetekben szinte katalizátoruk a provokatív szándék. S ha ez alól a színjátszás anno kivonta volna magát, az 1848. március 15-én félbemaradt Bánk bánt nem vitte volna színpadra a Pesti Magyar Színház, majd' egy héttel később.
E példák sora a végtelenségig bővíthető, és közülük egyik sem arról árulkodik, hogy a művészi provokációnak ne lenne jövője. Épp ellenkezőleg: iskolák, stílusok, életpályák épültek rá, és épülnek napjainkig. A leírtak alapján ezt felróni Alföldinek egyenlő Arany János megtagadásával, ergo nemzetietlen cselekedet.
De közelítsünk jobban a címben jelölt témához, már csak azért is, mert következő kulcsmondatával már Vidnyánszky is konkretizál: "Hányszor kell kereszténységet, papot gyalázni...a jó színházhoz?" (Az persze, hogy egy-közvetlenül az évad kezdete előtt tartott-társulati ülésen önmagam meghatározásának az alapját még mindig az adja, miért vállalhatatlan teljességgel az elődöm, abszolút természetes...) Hozzá kell tegyem, az elmúlt napokban olvastam olyan kritikát is, mely szerint "ennyire antiklerikális előadást még Major Tamás sem rendezett volna". Nos, ezzel szemben a véleményem az, hogy az Alföldi-darab egy cseppet sem antiklerikális. Csupán a-jóllehet, végig érdekes átfedésekkel élő-lenyomata egy korszaknak, melyben erőszakkal terjesztették a kereszténységet. Mert erre volt szükség. Ettől függetlenül Koppány hadai a kereszt jegyében vesztek el. Hogy a színen azzal is döfködik őket, rendezői fogás, de nem látom be, hogyan lehetett, és egyáltalán, miért kellett volna mindezt finomabb formába önteni.
Ezzel pedig át is evezhetünk témánk tulajdonképpeni végkifejletéhez: az István, a király végső értékeléséhez. Vidnyánszky véleménye persze nem meglepő. Annál érdekesebb, hogy min alapul, és mit tud a látottakkal szembeállítani.
Az elmúlt hónapok nyilatkozatai alapján bizton állítható, az ősszel induló évadtól egészen másfajta színházzal találkozhatnak majd a Nemzetibe látogatók. Ami-és itt véleményem Igazgató Úrnak a számos kijelentésére alapozom-nagy mértékben konkrét, zárt, egyértelmű üzenetek, ad abszurdum felszólítások közléseként ölt majd testet. Gondold a hazádról ezt! Tartsd a népedről azt! Hangoztasd a világban elfoglalt pozíciójáról amazt! Az effajta darabokat az emberek megnézik, majd az ország egyik fele egyetért velük, a másik nem, és ezzel a történet véget is ér. Nem alakul ki párbeszéd, nem kíséri a folyamatot társadalom-, tudatformáló erő. Mert a zárt struktúra miatt nincs min gondolkozni.
Alföldi István, a királyáról egyáltalában nem tudnám őszintén kijelenteni, hogy mérhetetlenül elnyerte volna a tetszésem. Az éneklés adta gyötrődést hagyjuk is! Ezt leszámítva sem jött felszínre a műben rejlő-dramaturgiai-maximum (legyen az akármilyen magasan is): a konfliktusok valóban nem sikerültek eléggé élesre, a karakterek helyenként az érdektelenség homályába szürkültek, az egésznek a vonala pedig-főként az első felvonásban-gyakorta összekuszálódott. Azt is megértem továbbá, ha a stílus ellenzői túlságosan véresnek, gusztustalannak, radikálisnak érezték az egészet. Ugyanakkor-a nyitott mű jellegzetességeiből fakadó sajátosságának köszönhetően-Alföldi István, a királya gondolatébresztő, gondolkodásserkentő darab. Ami után-lévén, hogy súlyos és autentikus kérdéseket vet fel-van miről beszélnünk. Az István-témát ugyanis nemcsak, hogy lehet, hanem kell is modernizálni! Mert a velünk élő Szent István-i örökség ilyen értelemben korántsem vasbetonszerkezet, hanem folyamatosan alakuló konstelláció, attól függően, hogy éppen merre visszük tovább.
István elfogja nagybátyját, az erdélyi Gyulát (1003)-a Képes krónika miniatúrája
Nem tudnám/merném pontosan megmondani, az elmúlt években-évtizedekben merre fejlődött. Egy dolog viszont biztos: Alföldi Róbert hozzá mert nyúlni vele kapcsolatban olyasmikhez, amikhez korábban senki. Ettől új kapuk nyíltak meg számunkra, melyeken belépve talán jobban megérthetjük saját magunk, és tovább építkezhetünk. Azok a vélemények pedig, melyek szerint a zárójelenet során a Szent Korona képezte vasketrecbe erővel kényszerített, véres alakok, majd a Himnusz adott helyzetben történő eléneklése, valamilyen fajta blaszfémiával, nemzetgyalázással lennének egyenértékűek, csak ezen új út relevanciáját erősítik. Mert igazolják, hogy ezidáig nem sokan fordítottak túlzott figyelmet például azon "apróságra", miszerint az államalapítást-helyesebben: István megkoronázását-követően a dolgok nem mentek rögtön a legsimábban, és bőven maradtak még máshogy érzők, gondolkodók, akiket igenis erővel kellett a Szent Korona alá terelni. (A szituáció pedig évezredes távlatból is ismerősnek tűnik.) Csak, mint mindenkor, kizárólag a pátoszra fókuszál(t)unk, ami pedig sosem vezet jó felé.
És valóban, a "Felkelt a napunk" eddig az összetartozás dalának tűnhetett. De fel kell tennünk a kérdést: vajon volt-e mögötte valaha, egyetlen percre is valódi összetartozás? Alföldi ezekre a jelenségekre világít rá, amiért hálásnak kell lennünk!
Miközben maga a darab tényleg nem volt a legjobb, sőt, tulajdonképpen a darab nem volt jó. De nagyon kellett.
